Regénytár kicsiben

Megint találtam egy hírt, ami nem hagy nyugodni. Arról szól, hogy Budapest eladta, az állam meg négy év múlva tripla áron visszavette a Gresham-palotával szomszédos irodaházat. Egy izraeli üzletember kétmilliárd forintot keresett ezen a bizniszen, a magyar állam meg ugyanannyit vesztett.

Érdekes módon, ez a hír nem került be a legolvasottabbak közé az egyébként kiemelkedően nagy forgalmú hírportálon, és nem is tört ki miatta forradalom. Nekem is csak rutinból pattant ki tőle a zsebemben a bicska, mert nem az bánt, hogy ilyen tranzakciók garmadával jönnek létre, hanem hogy én mindig kimaradok belőlük. Fogalmam sincs, milyen földöntúli képességek kellenek ahhoz, hogy az embert fölhívja egy politikus és azt mondja neki: van itt a Gresham-palota mögött egy eladó ingatlan, nem is kerül sokba, már a bontott tégla is visszahozná az árát, de ami a lényeg, pár év múlva az állam bácsi vissza fogja vásárolna az egészet, házszámostól, közös költségestől, éspedig olyan áron, amit, ha lenne erkölcsi érzéke, az Isten is megsokallna.

Mondom: fogalmam sincs, miféle bratyizás szükséges az ilyesmihez. Lehet, hogy inni kell egymás véréből, vagy még ennél is bizarrabb dolgot muszáj cselekedni, de nincs az a kínos, szégyellnivaló ügylet, amit kétmilliárdért ne lenne érdemes megkockáztatni. Biztos, hogy túl sok romantikus regényt olvastam, ha ilyesmik jutnak az eszembe és nem az üzleti élet bonyolult hierarchiája, ami valójában az egymásra utaltság és az egymásra épültség legó kockáiból tevődik össze. Igen, ez lehet a titok nyitja: tudni kell, mivel érdemes foglalkozni és mivel nem.

Nem sok szakmát próbáltam végig életemben, de voltam már villanyszerelő, váltásvezető a dehidrátorban, redaktor különféle lapoknál, ám ezek egyike sem érte el a tartósan jól jövedelmező állások színvonalát. A politikai kapcsolatamiról ne is beszéljek: nekem csupa olyan tevékenység jutott, ami az ilyesminek nemhogy a közelébe, de a látótávolságába sem vitt, soha. Fantáziám sincs arról, miként lesz egy csillogó tekintetű ifjú emberből savat köpködő politikus, aki úgy rejti el magának az állami vagyont, ahogy kotlóstyúk a kiscsibéket, ha fölébe repül a kánya.

Ez a tudatlanság a magyarázata annak, hogy a szóban forgó ingatlanbiznisz nélkülem ment végbe, és hogy a Regénytár továbbra is ebben a kissé kopottas, csukaszürke ruhájában mutatkozik. Csak remélni tudom, hogy a mindenre árgus szemekkel figyelő politika megtalálja majd ezt a savanykás ízű bejegyzést, és elrestelli magát. Innentől pedig már kikövetkeztethető és logikus az, hogy ha a magyar csúcsvezetés legközelebb ilyen ingatlanos hoci-neszébe kezd, nem a külföldi haverokat csörgeti fel, hanem engemet és a Regénytárat. Erre mondanák Ómoravicán azt, hogy csak addig ne vegyek levegőt.