Regénytár kicsiben

"A kapálástól helyrerázódik az ember vérkeringése és látványosan megszépül a környék"
 
Nemrég kiderült, hogy Magyarországon nem lehet munkavégzéshez kötni a szociális segély folyósítását. Sok szavam nem lehet ebben a dologban, mert mindez idáig egy fia segélyt sem kaptam az államtól, pedig nincstelen menekült is voltam már eseménydúsra sikeredett életemben. Azt is csak sejtem, hogy valamilyen jogszabály tett keresztbe ennek a szándéknak, tán az is lehet, hogy az alkotmány. A fő ellenérv biztosan az volt, hogy nem lehet munkával megalázni azokat a szerencsétleneket, akik alamizsnáért nyújtják ki a kezüket.

De ennek az éremnek van másik oldala is. Amíg az ember otthon henyél és csak úgy, a semmiért megkapja a havi állami apanázsát, hajlamos eltunyulni, és csupa olyasmivel foglalkozni, ami oldalágon a prasnya, iszapos életmóddal tart rokonságot. A munka nélküli ember depresszióssá válik, mert tudat alatt ott munkálkodik benne az érzés, hogy nem kell senkinek. A pénz sem igazán érdekli, mert amennyi sörre és cigarettára kell, annyi mindig van neki, ennél többre pedig nem is gondolhat. A segély ilyenformán öl, butít és nyomorba dönt.

Ám, ha egy szép napon megjelenik a portán a kisbíró, és azt mondja: mostantól csak akkor lesz lóvé, apuskám, ha megkapálod a városháza előtti parkot, az ember fia rögtön felvillanyozódik, mert arra gondol, végre egy közösség tagjává válhat. A kapálástól helyrerázódik a vérkeringése is meg a pszichéje is, a munkavégzés eredményeként pedig látványosan megszépül a környék. Egy idő után a város (falu, település, stb.) minden vízelvezető csatornája ki lesz árkolva, a fű pedig nullásra vágva átmegy bársonyos pázsitba, pont úgy, mint Ausztriában vagy Szlovéniában. A rendezett környék ettől fogva mágnesként kezdi vonzani a befektetőket, olyannyira, hogy valódi üzemek és gyárak kezdenek kinövögetni a szépen megkapált földből, ami valódi, jól fizetett munkahelyekkel kecsegteti a segélyezetteket.

A munkafegyelemhez szokott segélyezettek - reggel korán felkelni, munkásgúnyát ölteni, tarisznyát készíteni, feleséget, gyerekeket megpuszilni, a melón nem sörözni és nem sokat káromkodni -, játszi könnyedséggel el tudnak majd helyezkedhetnek ezekben a csillogó gyárcsarnokokban, ahol nem csak ímmel és ámmal, hanem egyenesen piszkosul meg lennének fizetve.

De mert a közmunkások mind eltűnnének az utcákról, a vízelvezetőket lassan benőné a gaz, a házak elejét pedig ellepné a dudva. Pár év se kéne, és a falu, város, település, stb. már megint úgy nézne ki, mint a gazdasági csoda előtt, ami persze hanyatt-homlok elriasztaná a befektetőket. A panelgyárak odább költöznének, a munkások meg kiülnének a kocsma elé és várnák a szociális segélyt. Lelkiállapotuk nagyban hasonlítana a munkahelyi kalandot megelőzőre, azzal a különbséggel, hogy most még jobban tele lennének keserűséggel és reménytelenséggel, ami ugyebár valóságos melegágya a bűnnek és az alkoholizmusnak.

Lehet, hogy az ombudsman is erre gondolt, amikor megtorpedózta munkavégzéshez kötött segélyezést. Hajoljunk meg a jövőbelátó képessége előtt.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

"ezt a hírt a kutya se enné meg, ha nem a brit Daily Mail tette volna közzé."
 
 
 
Orosz tudósok bejelentették, hogy gyártottak egy gépet, amivel megvalósítható az időutazás. Eredetileg szupernagy energiasűrűséget szerettek volna elérni, és mivel fáradozásaikat siker koronázta, melléktermékként szinte lepottyant az asztalukról az időutazás.

A künnfenteseknek azért érdemes elmondani, miről is van szó: az einsteini relativitáselmélet szerint a szuper energiasűrűség akkora torzulást idéz elő a téridő görbületen, hogy az be is szakadhat, létrehozva a sci-fiben oly sokat emlegetett féreglyukat, amely kiinduló pontja lehet egy esetleges múltbéli - vagy jövőbéli? - barangolásnak.

Az oroszok - de főként elődeik, a szovjetek - már annyi mindent összehazudoztak, hogy ezt a hírt a kutya se enné meg, ha nem a brit Daily Mail tette volna közzé. A tudósítás arról is precízen beszámol, hogy a két főtudós, Irina Arefeva és Igor Volovics, a moszkvai Steklov Matematikai Intézet munkatársai Genfben, a CERN központjában mutatják majd be a gépet, sőt már lehet, hogy be is mutatták, mert az oroszok azt ígérték, május végén, vagy június elején az elméletből gyakorlat válik.

Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy az oroszok mellényzsebében már ott fityeg az időgép, és ha már ott van, akkor utazgatnak is vele ide-oda. Mivel Oroszország elég messze van tőlünk, és nem tudjuk csak úgy leellenőrizni, mint a szomszéd ház teraszáról macskaeledelt hajigáló Maris nénit, lehet, hogy már az egész birodalom visszaköltözött egy kicsikét a múltba, a szocialista aranykorba, amikor két kopekért minőségi kvászt lehetett vásárolni a moszkvai GUM-ban.

Nem kétséges, hogy az időgép szuperfegyverré válhat a világ többi része iránt állandóan rosszindulatot tápláló oroszok kezében, de hál’ istennek a relativitás elvén működő menettérti jegy csak egy irányba, a múlt felé érvényes. Innét pedig legfeljebb régi páncélokat meg rozsdás AK-47-eseket kurkászhatnak elő, nem pedig futurisztikus lézerparittyát. De attól is félhetünk, hogy Irináék csak lazán, fegyverek és erőszakosság nélkül összekuszálják a múltat - mondjuk visszaviszik Sztálin idejébe a Photoshopot, hogy kedve szerint alakíthassa vele a történelmet -, aminek következtében a jelenünk maga lesz a megtestesült káosz.

Még mielőtt komolyabban idegeskedni kezdenének, hadd mondjam el, hogy egy bizonyos Dr. Brian Cox ezzel kapcsolatban kijelentette: a földi atmoszféra felső rétegeiben a kozmikus sugarak ütközésének hatására ötmilliárd éve nap mint nap sokkal nagyobb energiasűrűségek jönnek létre, mint amit akár csak el tudnánk képzelni egy laboratóriumban, mégsem ereszkedett még le az égből egy időutazó sem.

Jó ezt hallani nagyon, de az oroszokkal így sem árt az óvatosság.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

"ha Rowling asszonyság magyarnak születik, annak is örült volna, ha az egész írásért kap tízezer forintot."

Minden író, aki valaha is pennát vett a kezébe, arról ábrándozik, amit J.K. Rowling röhögve megvalósított: szavanként tízezer dollárért adta el azt a novelláját, amelyből a világrengető Harry Potter történet kimagasodott. Fogcsikorgató nehézséggel tudom csak félretolni az irigységemet, de ez nem akadályozhat abban, hogy megállapítsam: ha Rowling asszonyság történetesen magyarnak születik, annak is örült volna, ha az egész írásért kap tízezer forintot. De határtalan szerencséjére nem magyarnak született, így az ötletével nyugodtan kihasználhatta az angolszász nyelvterület jelentette helyzeti előnyöket. Most már azt is megengedheti magának, hogy a régi novellakezdeményeivel jótékonykodjon, miközben mi, magyar írók a hideg vízre valót sem keressük meg az ötleteinkkel.

Nekem ez a hír nemcsak az anyagi vonatkozása miatt fájdalmas. Elég régi motoros vagyok már ebben a szakmában ahhoz, hogy ne legyenek illúzióim. Tudván tudom, hogy a magyar kiadók és folyóiratok döntő többsége előbb kárhozna el, mint hogy honoráriumot fizessen a szerzőnek, miáltal az ember sokszor hozzá sem fog az íráshoz. A legremekebb, legvilágrengetőbb ötletek válnak eképpen a megsemmisülés martalékává. Hiába jövünk elő azzal – akár egy novella, akár egy regény szintjén – hogy semmi perc alatt megváltjuk a világot, és erre bizonyítottan meg is vannak az eszközeink, ha folyton folyvást beleütközünk a közöny és az irigykedés útakadályaiba. A dolog következménye innentől pedig az, hogy a mai magyar prózairodalom érdektelen és szürke. Tegnapelőtt az egyik kiváló tehetségű író barátom például ki is jelentette, hogy elege van a kortárs magyar szépirodalomból, mert az nem más, mint cél és értelem nélkül folydogáló szöveg. Ezentúl csak igazi, vérbő irodalmat fog olvasni, ami szórakoztat és leköt, mégpedig úgy, hogy közben nyelvileg igényes marad.

J. K. Rowling valószínűleg erre jött rá, ami önmagában még semmire sem lenne elég, de szerencséjére olyan emberek voltak körülötte, akik ebben az egészben megszimatolták az üzletet. Most mondjam azt, hogy a Pagány és Tsa Szórakoztató Füzetekkel mi is valami ilyesmiben sántikálunk? Olyan irodalmat szeretnénk lehelyezni az olvasó asztalára, ami nemcsak ötletekben, hanem különleges karakterekben is bővelkedik. Az igazán modern próza szerintünk – és talán az angolszászok szerint is – pontosan ilyen: kőkeményen szórakoztat, miközben esztétikai élményt nyújt. Szinte látom, amint Rowling asszonyság a kezét széttárva, azt mondja erre: ha így gondoljátok fiúk, akkor cselekedjetek. Szabad a pálya.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

 "Elisabeth helyében úgy vágtam volna hókon az apust egy hokedlivel, hogy csak úgy csattan."
 
Lassan lecsöndesül az amstetteni rémmel kapcsolatos  médiahörgés, de azért csurran néha egy kis utólevecs. Tegnap az jött, hogy ez a derék Fritzl háromszáznál is több ajánlatott kapott olyan nőktől, akik elirigyelték a saját lányával szemben lefolytatott tökös eljárását.

Nagyapám biztosan azt mondaná erre: mindenre van ember. Néhány évvel ezelőtt - ki emlékszik már rá - egy idióta őrült olyan jelentkezőket keresett, akik vállalják, hogy megegye őket. Egyáltalán nem meglepő módon erre is pályáztak néhányan. De mindez semmi ehhez a háromszázhoz képest, mert ezek a némberek nem a gyors és gusztusos megevéses halálra vágynak, hanem arra, hogy 25 évig bezárva és megerőszakolva tartsák őket egy szűk, földalatti börtönben. Nem tartanak igényt arra a nüánsznyi különbségre sem, ami a férfiembert kötelezően el kell, hogy válassza az ördögtől.

Az amstetteni apuka pofaberendezéséről fiziognómiai tanulmányok nélkül is könnyűszerrel megállapítható, hogy magán hordozza mindazt a bűnt, amit a gazdája elkövetett. Nekem már az ügy kipattanásakor az volt a véleményem, hogy azok a nők, akik ilyen fogva tartásos, apjuktól gyereket szülős helyzetbe keveredtek, szinte csak elektromikroszkóppal érzékelhető mértékben, de maguk is felelősek a sorsukért. Ezt a véleményemet mindeddig nem mertem kitenni az ablakba, és most sem biztos, hogy a feministák nem fognak levadászni a szomszéd ház teraszáról, pedig a tények immár mellettem szólnak. Már csak azért is, mert huszonöt év alatt egy maszek börtönből még akkor is adódnak kitörési lehetőségek, ha a fogva tartott csak egy gyenge nő. Ha én lettem volna ennek az Elisabethnek a helyében, már az első erőszakoskodás alkalmával úgy vágtam volna hókon az apust egy hokedlivel, hogy csak úgy csattan. Hokedli vagy más ülő alkalmatosság híján pedig ott lett volna kéznél a legbrutálisabb férfiellenes fegyver, a tökön rúgás. Egy jól irányzott térdmozdulat a megfelelő testtájékra, és a brutális állatból máris földön fetrengő, jujujgató gomolyag válik. Mi ezalatt kényelmesen fölsétálhatunk az emeletre, hogy ugyanezt a műveletet anyussal is lefolytassuk, figyelembe véve természetesen az anatómiai különbségeket.

Hihetetlenül visszás ebben a történetben az is, ahogy a negyedszázados börtönviseltségből kiszabaduló Elisabethből szinte napok alatt öntudatos médiasztár serkent, és hogy most már sokkal inkább sztori jogdíjáról van szó, mint az apu csínytevéseiről. Az öreget minden bizonnyal bevágják majd valamelyik konszolidált osztrák börtönbe, ahol élete hátralévő néhány évében megírhatja a memoárjait, ugyancsak szép összegeket kaszálva, és további rajongókat gyűjtve maga köré.

Aki azt hiszi, hogy ilyesmire csak az osztrákok képesek, annak hadd mondjam el az idevágó személyes tapasztalatomat. Pár évvel ezelőtt a Szabad Földnél dolgoztam, ahol egyik feladatom a lap krimirovatánnak istápolása volt. Eleinte megpróbáltam valódi bűneseteket leírkálni, de mert a magyar termés legjavát gátlástalanul leszüretelte a bulvársajtó, kénytelen voltam a fantáziámra hagyatkozni. Rövid sztorikat gyártottam, amelyek autentikus magyar környezetben játszódtak, ám ezen kívül semmi közük nem volt a valósághoz. Ennek dacára gyakran megtörtént, hogy a szerkesztőségbe levél érkezett olyan magányos nőktől, akik szívesen fölvették volna a kapcsolatot az önhibájukból bűnbe keveredett, börtönbe került, majd onnan kiszabadult emberekkel.

Számomra mindez azt bizonyította, hogy a hajléktalanság kérdése teljes egészében az egyéni könnyelműség, a gusztustalan, léha életmód és a kompromisszumképtelenség következménye. Ha valaki normálisan gondolkodik, és nem issza el az eszét, biztosan talál magának egy olyan magányos elvált vagy özvegyasszonyt, aki örömmel befogadja, sőt, miként a fenti példák bizonyítják, erre még a legelvetemültebb gazembereknek is megadatik az esély. De hogy az amstetteni rém esetében ez miként működik, azt nem lehet tudni. Talán az a magyarázata mindennek, hogy a nők ennyivel jobbak nálunk, férfiaknál, de az is lehet, hogy csak ennyivel perverzebbek.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

"Erről az ügyről egy régi arab közmondás jut eszembe, kötetlen előadásban valahogy így hangzik: ha valaki azt mondja..." 
 
Közöm nincs a klímaváltozáshoz - nemcsak, hogy nem értek hozzá, de gépkocsim sincsen, amivel az átlagosnál nagyobb mértékben gyarapíthatnám -, most mégis becsapva érzem magam. Kiderült ugyanis, hogy több mint harmincezer tudós aláírt egy nyilatkozatot, miszerint semmi sem bizonyítja, hogy ezt a galibát az emberi tevékenység okozta, vagy ha igen, akkor kifejezetten jót tesz az élővilágnak.

Erről az ügyről egy régi arab közmondás jut eszembe, kötetlen előadásban valahogy így hangzik: ha valaki azt mondja, szamár vagy, ne törődj vele. Ha ketten mondják ugyanezt, vedd fontolóra a dolgot, ha pedig tízen, akkor vegyél magadnak nyerget. A látszat alapján a tudományos világ igen tetemes részének kéne nyerget vásárolnia, de még mielőtt a nyereggyártással foglalkozó cégek és magánvállalkozók dörzsölgetni kezdenék a tenyerüket, hadd emlékeztessek arra a történelmi tényre, hogy a tudományban ez a dolog mindig fordítva működött. Giordano Bruno meg tudná mondani, hogy az újszerű, jelentős felismeréseket hozó gondolkodás milyen nyomasztó kisebbségben áll a mindenkori tudományos kánonnal szemben. A harmincezer aláírás ebből a megközelítésből úgy hiányzott már, mint egy falat kenyér. Ékes bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a globális felmelegedés igenis létezik, és jelen állapotában csakis és kizárólag az emberi tevékenység számlájára írható.

Nem tudom elképzelni, hogy azt a harmincezer embert miféle cégek támogatják, de hogy nincs logó nélkül az inggallérjuk, az egészen biztos. Valószínűleg családjuk is van, asszony, gyerekek meg ilyesmi, amihez kertes ház, plusz egy kis nyaraló is társul. Gyaníthatóan a gépjárművek tekintetében sem állnak rosszul. Nyugati divat szerint a család minden felnőtt tagjának lehet például saját autója, ami a listával beszorozva durván hatvan-hetvenezer kocsit jelent. Ha a lakásfenntartás meg úgy általában a tudományos életvitelhez szükséges nívó által termelt szén-dioxid mennyiséget beszorozzuk ezzel a számmal, akkor olyan eredmény jön ki, ami vetekszik egy kisebb lélekszámú fejletlen ország kvótájával. Nem is lehet rajta csodálkozni, hogy az efféle brancsba tartozó ember azt mondja: hadd olvadjanak el a sarki jégsapkák és sivatagosodjon el fél Európa, az nekünk jó.

Tegnap láttam egy híradást a tévében, hogy igazából nem is a globális felmelegedés a fő gondunk, hanem az évtizedekkel ezelőtt elindított hibás élelmiszerpolitika. Rizs már szinte alig van, és hamarosan ez lesz a helyzet a búzával meg a kukoricával is. Mindez - teljesen logikusan - azt vonja maga után, hogy a már eddig is eléggé megkurtított amazóniai őserdőt még jobban fogják pusztítani, hogy újabb termőterületekhez jussanak. Jelen állás szerint azt még nem lehet tudni, hogy mennyivel több kenyér és kukoricakása kerül majd ezáltal a világ népességének asztalára, de hogy szén-dioxidban nem szenvedünk majd hiányt, azt szinte biztos.

Érdekes lenne úgy húsz, harminc év múlva megkeresni ezt a nagytekintélyű tudóstársaságot és az orruk alá dörgölni, hogy mit is írtak alá, de ez aligha lehetséges. Egy részük már biztosan a föld alatt lesz, akik pedig még élni fogják rozoga életüket, mesterséges klímával fölszerelt városokban kortyolgatják majd a szintetikus üdítőt, és tojnak erre az egészre. De ez még a jövő zenéje. Egyelőre az a biztos, hogy a nyereg készen áll, és valakinek viselnie kell. Urbánus környezetben pedig szobadísznek sem utolsó.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

 "...csoda, hogy a terroristák még nem jöttek rá: egy virágcsokorral is lehet pusztítani."
 
 
A Heathrow repülőtér biztonsági őrei nem engedtek gépre szállni egy fazont, akinek transformers fegyvert ábrázoló grafika volt a pólóján. Az eset kapcsán az is kiderült: tavaly egy marhahúsos szendvicset koboztak el, pár hete meg egy olyan utast állítottak félre, akinek fegyvernek látszó medál fityegett a nyakláncán.

Földig hajolok a Heathrow biztonsági szolgálata előtt. Mostantól nem következhet majd be az a múltban meglehetős gyakorisággal előforduló eset, hogy valaki marhahúsos szendvicset szorított az őt itallal kínáló utaskísérő halántékához. A transzformers pólót is nyugodtan el lehet felejteni, mert immár nem működik az sem, hogy az ember csak kifeszíti a mellén, és a személyzet máris halálsápadtan kezd rimánkodni a tyúkszaros éltéért. A nyakláncos gépeltérítők is elmehetnek a francba, mert a pirinyó aranypisztolyt - amellyel ugyanúgy ijesztgethették a pilótákat, ahogy a kereszttel szokták a vámpírokat - már a csekkolásnál elszedik tőlük.

Az ügymenet innentől több mint nyilvánvaló: számtalan fenyegetésnek kitett világunkban nincs olyan tárgy, vagy eszköz, amelyet ne lehetne fegyvernek tekinteni, és akként felhasználni. Kész csoda például, hogy a terroristák még nem jöttek rá: egy közönséges virágcsokorral is lehet pusztítani. Ha birtokában lennének ennek a nagyon is kézenfekvő igazságnak, nem plasztikbombával meg plasztik késsel, hanem harmadik generációs plasztik virágcsokrokkal végeznék alantas tevékenységüket.

Mindehhez külön adalékként szolgál, hogy az FBI egy titkos Al-Kaida fórumon nemrég olyan számítógéppel megmanipulált grafikát talált, amelyről azt tartják, egy nukleáris támadást előkészítő terv része. A képen a lepusztult és kiégett Capitolium látható, mintha tényleg csak nemrég esett volna át egy közepes erősségű atomtámadáson. Az már nem érdekel senkit - pláne nem az FBI-t -, hogy ez csak a Fallout 3 nevű videojáték egyik látványterve, és mint olyan, amerikai fejlesztés.

Ezek után már magától érthetődően természetes az, hogy mi, magyarok is elhatároztuk: átadjuk az USA-nak a terrorista adatainkat. Olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mintha a nemzeti aranytartalék egy részét passzolnánk át. Évek hosszú során át gyűjtögettük, erjesztettük és eszenciáltuk ezeket a titkokat, és most, amikor már tartja a gyöngyét, csak úgy, natúrban odaadjuk az amcsiknak. Ők pedig fogják az egészet és lehúzzák a vécén, mert az övékhez képest ez csak valami híg és zavaros katymaz lehet. De a kérdés azért ott motoszkál bennem, hogy vajon miféle nevek sorakozhatnak ezen a gondosan kezelt listán? Nem vagyunk-e rajta mindannyian, akik szeszélyes életünkben legalább egyszer virággal és fütyörészve végigmentünk az utcán?

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

"...a kölök egy tökös kinézetű keresztes viperában kezd gondolkodni."
 
Rábukkantam egy cikkre, ami azt részletezi, mit kell tennie egy szülőnek abban az esetben, ha a gyereke hüllőre vágyik. Ha abból az alapállásból indulunk ki, hogy a házi kedvencet urbánus – azon belül is lakótelepi – környezetbe kívánja a gyermek, akkor ez az írás úgy kellett a netre, mint egy falat kenyér.

Vegyük például azt a helyzetet, amikor a kölök egy tökös kinézetű keresztes viperában kezd gondolkodni. Lelki harmóniájának megőrzése érdekében nekünk, szülőknek kutya kötelességünk előteremteni a szerencsétlent, de ha nem állna rendelkezésünkre a fentebb emlegetetthez hasonló szakirodalom, fogalmunk sem volna róla, milyen bánásmódban részesítsük.

A mindig és mindenütt csak a bomlasztást keresők köre erre biztosan azt mondja: nem érdemes törni magunkat, mert a gyerek ugyanúgy meg fogja unni a hüllőt is, ahogy a divatból kiment számítógépes játékokat. Erre az a kézenfekvő válasz, hogy ez bizony benne van a pakliban, de a keresztes vipera ebben az esetben anyósriogató kellékként is jól elszuperál.

Egyébként ki kell ábrándítanom mindenkit, aki ilyen extra állatokon töri a fejét, a hüllő ugyanis már régóta nem sláger, mint ahogy a vadászgörény sem. Valódi farkassal talán még föltűnést lehet kelteni, de csak ideig-óráig. A jövő a nagyvadak felé tendálódik, például a fekete párduc, a kamcsatkai tigris vagy az indiai elefánt irányába. De ha mindenáron hüllőt szeretnénk, az aligátorral nyugodtan megpróbálkozhatunk. Automata pórázra kötve kifejezetten előnyös lehet kivezetni valamelyik pesti utcára és odaszaratni a fal tövébe, ahogy azt a helyi folklór megkívánja.

Visszatérve az eredeti gondolatvezetéshez csak azt tudom mondani: minden tiszteletem annak a szerkesztőnek, aki ezt a hihetetlenül fontos témát fölhozta a csatornából, ám ez az egész csak a kezdet kezdete. Mert mi van akkor, ha a kölyök a hüllő után mélytengeri lámpáshalra, vagy bonsai méretű jegesmedvére kezd ácsingózni? Szinte látom a szerencsétlen szülőt, aki a környezettudatos gondolkodás és a gyerekért mindent jelszó kettősségében őrlődve kutat idevágó szakirodalom után. Talán nem veszik tőlem rossz néven, ha kifogom a szelet a vitorlájukból, és ajánlok nékik egy régi, jól bevált megoldást. Úgy hívják, kijózanító atyai pofon.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

"a nyugati kultúra az életuntság kérdését is átdefiniálta".

Japánban tombol az öngyilkossági vágy: a felnőtt lakosság csaknem húsz százaléka próbált már végezni magával. A jelenség okait vizsgálva a tokiói kormány felmérést készített, amelyben a válaszadók fele azt mondta, az öngyilkosságok magas számáért a tévék és a rádiók okolhatók.

Úgy vagyok ezzel, mint amikor valakinek a betegsége kapcsán magamon is észlelni kezdem a tüneteket. Pár nappal ezelőtt például láttam egy műsort a tévében, ami arról szólt, hogy rohamosan csökken a Föld mágneses mezője, olyannyira, hogy egy-két ezer év múlva akár meg is szűnhet. E műsor óta depressziós vagyok. Na nem annyira, hogy magamra emeljek egy konyhakést, de mélyen elkeserít, hogy ilyen rövid időn belül vége szakad az írott történelemnek (aki nem tudná: a mágneses védőburok nélkül a napszél nemcsak a légkörünket fújja el, hanem az óceánokat is).

Mint minden irodalommal foglalkozó fószer, egészen idáig én is csak az örökkévalóságnak írtam. Abban reménykedtem, hogy talán majd a kései utókor elcsámcsog egynémely írásomon, ha már ezt a mai kor embere nem teszi meg. Erre egészen idáig adott volt minden esély, mert úgy tudtam, a Nap cirka ötmilliárd év múlva fogja bezabálni a Földet, ez pedig akkora idő, hogy szinte csak egy lépés választja el az idők végezetétől. Igaz, egy kicsit aggasztott, hogy mi lesz az írásaimmal ötmilliárd plusz egy év múlva, de nem annyira, hogy a lelki békém is meginogjon.

Ehhez képest a már emlegetett ezervalahányszáz év egyszerre tragikus és nevetséges. A hozzám hasonló éhenkórász írók nevében kikérem magamnak ezt az egészet. Kedvem lenne beírni valami vaskosat a Teremtő panaszkönyvébe, de most éppen nincs kéznél, úgyhogy a médiára, a folyton csak rettegést meg ezerágú nyugtalanságot kovácsoló médiára vagyok kénytelen rázúdítani a rosszallásomat. Ilyenkor áldom a szerencsémet, hogy nem japánnak születtem, mert ha így lenne, már biztosan fenném a szamuráj kardomat, önmagam ellen.

Némi öröm az ürömben, hogy mi, magyarok, akik hosszú évtizedekig az öngyilkossági statisztikák élén virítottunk, úgy látszik, elveszítettük ezt a kétes pozíciót. Javítsanak ki, ha tévednék, de szerintem sosem álltunk egyötödre ebben a témában, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a japánok legendás kötelességtudata nagyon komoly öngyilkosság gerjesztő tényező.

A végkövetkeztetés innentől adja magát: a technológiai civilizáción alapuló nyugati kultúra az életuntság kérdését is átdefiniálta. Ma már nem elég a nemzet elveszett nagysága miatt siránkozni, a médiából áradó nyugtalanító hírek is kellenek ahhoz, hogy az ember elviselhetetlennek érezze sorsának nyűgét s nyilait. Ha ez igaz, márpedig miért ne lenne az, akkor nem értem, hogy Magyarország miért nem listavezető? Siránkozásra és károgásra szakosodott médiában mi sem vagyunk rosszabbak a japánoknál.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

"...túlemelkedett a maga konkrét valóságán, és behelyettesíthető metaforája lett bizonyos élethelyzeteknek." 
 
Rákényszerített az élet, hogy a lakásomban próbálkozzak meg az ívhegesztéssel. Nem valamilyen termék iparszintű gyártására kell gondolni, csak néhány spáringvasat kellett összeheftelnem, de mert nem vagyok egy virtikli hegesztő, ez a tevékenység alaposan megviselt.

Műszaki előéletem eléggé köztudott: tizenöt éven keresztül tevékenykedtem karbantartóként az ómoravicai mezőgazdasági kombinátban. Az ilyesmi sokféle szerszámismeretet igényel, de a hegesztés valahogy kimaradt az életemből. Ha erre volt szükség, betelefonáltam a központba, hogy küldjenek ki egy atesztált szakembert. Mindaddig, amíg erre sor nem került, leülhettem és olvashattam a Magyar Szót. Senki nem rovott meg érte, merthogy a munkaköri leírásomban nem szerepelt a hegesztés.

Ez volt a külvilág számára biztosított, hivatalos álláspont, de ha élesbe fordult a helyzet, vagy ha nem állt rendelkezésre atesztált szakember, primitív módon ugyan, de helyettesíteni tudtam. Nagyon vigyáztam viszont, hogy ez ne derüljön ki rólam, mert ha a főnökség tudomást szerez róla, rögvest a nyakamba akasztanak egy bőrkötényt és még ma is a hegesztőtrafót recsegtetem.

A fémegyesítés elektromos íven alapuló módszere egyébként hamar túlemelkedett a maga konkrét valóságán, és behelyettesíthető metaforája lett bizonyos élethelyzeteknek. Ha például valaki másnaposan, vörösre karikásodott szemmel szédelgett ki a munkahelyre, azzal védekezett, hogy éjjel maszk nélkül foltozgatta a vaskapuját. De ennél jóval konkrétabb balesetek is előfordultak. Szegény megboldogult exkollégám, Dávid Kálmán egy alkalommal, rövidnadrágban guggolt le hegeszteni, aminek következtében nemcsak a lába köze, hanem a gatyájából kikandikáló töke is fölhólyagosodott szegénynek.

Mindezek ismeretében alaposan beöltözködve, védőkesztyűvel fölszerelve láttam hozzá a feladatomhoz, aminek csúfos bukás lett a vége. A legnagyobb baj nem az volt, hogy semmilyen rögzítő alkalmatosság nem állt rendelkezésemre, hanem hogy feketevasat próbáltam összeházasítani horganyzott lemezzel. Az utóbbiról minden kocahegesztő tudja, hogy ugyanúgy vonakodik az ilyesmitől, ahogy a szűzlány az első megmérettetéstől. Fröcsögött is a két anyag mindenfelé, alig győztem eltakarítani róluk a cundert, és amikor ez megtörtént, kiderült, hogy csak az imádság fogja őket össze.

Mégsem adtam fel: addig pocsékoltam az elektródákat, amíg a lemezeken jókora gumó nem keletkezett. Most, amikor már túl vagyok ezen az egészen, úgy tűnik, könnyebb volt leírni, mint megvalósítani. Nem tudom, mennyire tűnik jó ötletnek, de maradok inkább a blogírásnál.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

"A szerbek erősen fújnak ránk"
 
Csézy nem jutott be az Eurovíziós Dalfesztivál idei döntőjébe, ami újabb okot szolgáltat nekünk a búskomorságra. Ami engem illet, egészen idáig azt sem tudtam, hogy Csézy a világon van, de ő is így lehetett énvelem. Kettőnk között az állás ilyenformán abszolút döntetlen, ám országos szinten ez még senkinek sem hozhat megnyugvást.

Mondjuk ki: Csézy elbukott, és ez szinte arculcsapásként hatott azok után, hogy az angol fogadóirodák döntőesélyesnek taksálták. Megint csak azt tudom mondani: nem láttam a produkciójáról készült klipet, viszont olvastam, hogy a szerbek rágalomhadjáratot indítottak ellene, mert egyik jelenetében fekete kutya futott a vízben, szakasztott ugyanúgy, ahogy a szerb Jelena Karleusa korábban készített videójában. A szerbek logikája szerint ez kimeríti a plágium fogalomkörét, és talán a globális nézőközönség logikája szerint is, mert - állítólag - emiatt fordultak el tömegesen a magyar énekesnőtől.

Függetlenül attól, hogy ki mit gondol a plágiumról, egyvalami azért biztos: a szerbek erősen fújnak ránk. Már csak amiatt is, mert mi erőteljesen bent vagyunk az Unióban, ők viszont nem. Külön dühítheti őket, hogy mi csak szerencsétlenkedünk ezzel a tagsággal, miközben ők háborúktól és válságoktól sújtva vegetálnak. Ha minket látnak, biztosan az is megfordul a fejükben, mennyivel többre vihetnék, ha fordított lenne ez a helyzet. És most jön ez a magyar nő a fekete kutyájával.

Csézy állítólag azt nyilatkozta, a trend nem kedvez a lassú nótáknak, és hogy a show elemekben bővelkedő produkcióknak nagyobb az esélyük. Ez minden bizonnyal így is van, de az a fekete kutya akkor sem hagy nyugodni. Nem azért, mert a szerbek hozzákötötték a karóhoz, hanem mert mi lelkünkre vettük ezt a maszlagot. Pedig sokkal jobb lenne fölébredni végre és belátni, hogy ebben a közönségszavazásos szláv tengerben magyarként annyi esélyünk sincsen, mint a csirkének a vasárnapi levesben. Ahelyett, hogy keseregnénk, és egy mitikus fekete kutyára kennénk a kudarcaink egy részét, meg kéne néznünk, miféle értékeink vannak a portánkon belül, és ezekkel kéne büszkélkednünk. De ha mégis Európa után szeretnénk loholni, az erre a feladatra szánt fekete kutya helyett nem ártana inkább tarkát választani.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu  

"Tróját minden önmagát valamire taksáló, ambiciózus nemzet a magáénak mondja."

Fölröppent egy hír Akhilleuszról, amelyet több szempontból sem hagyhatok a feledés kútjába merülni. A tudósítás arról szól, hogy a közép-ukrajnai Nikopol városa mellett nemrég kiástak a földből egy csontvázat, amelynek nyílhegy fúrta át a sarokcsontját. A párhuzam innentől utcasarkon álló rossz lányként adta magát: mivel a Trója alatt hősi halált halt acháj hadvezér ugyanígy, ugyanezzel a sebbel végezte, a maradvány nem lehet másé, mint Péleidész Akhilleuszé.

Ha most valaki megkérdezné, hogyan kerül Trója Közép-Ukrajnába, nagyjából ugyanazt cselekedné, amint a huncut ügyvéd, amikor nyilvánvaló időhúzási szándékkal megtámadja a többségi határozatot. Trója sokak szerint ma a törökországi Truvában lévő romvidékkel azonos, de hogy ez mennyire felel meg a valóságnak és mennyire nem, az erősen vita tárgya. Az ukránok mellett egyetlen érv szól: Trója ostroma óta több mint háromezer év múlt el, ami éppen elég ahhoz, hogy egy tájegység alapjaiban megváltozzon. Truva környékén híre hamva sincs már a Szkamandrosz folyónak, amelynek vizét a hevesebb összecsapások idején vörösre festette a kiontott vér, és dombocskát is alig találunk, pedig Ida hegyének is itt kéne lennie, ahonnét az istenek úgy kukucskáltak le a harcmezőre, ahogy egy modellező néz rá a terepasztalára. De ne menjünk ilyen messzire: krisztus előtt 480-ban a thermopülai csata egy olyan földszorosban zajlott, ahol csak egy szekérszélességnyi út vezetett el a hegyek és a tenger között. Ma, alig kétezer-ötszáz évvel az események után, egy se vége se hossza síkság húzódik ezen a helyszínen.

Remélem, ez az okfejtés bőven meggyőzi a kétkedőket arról, hogy Trója akár Közép-Ukrajnában is lehetett. Azt momentán nem tudnám megmondani, hogy Odüsszeuszék miként hajózhattak föl odáig, de az iménti logikával az is előfordulhatott, hogy Nikopol városfalainál ott hullámzott a tenger. Tróját egyébként is minden önmagát valamire taksáló, ambiciózus nemzet a magáénak mondja. Most úgy látszik, az ukránokon a sor.

Egy bagatell apróság van csupán, ami megingathatja a régészek hitét, nevezetesen az, hogy a csontváz alig kétezer éves, Akhilleusz korából tehát hiányzik durván ezerkétszáz esztendő.

Ha idáig eljutottak ebben az írásban, és most erős ingerenciát éreznek arra, hogy rálegyintsenek az egészre, azt mondom, ne hamarkodják el a dolgot. Mert mi van akkor, ha teszem azt, az idő is úgy viselkedik, ahogy a hegyes-völgyes anyaföld? Mi bizonyítja, hogy nem erodálódik, és nem építi fel önmagát valami számunkra ismeretlen, ám végletekig csalfa módon? Nekünk csak az marad meg belőle, amit leírunk, vagy amit katalogizálunk, de ezek az adatok a folyton változó idő szempontjából csak halott fosszíliák. Az idő ugyanúgy lélegzik és lüktet, ahogy a lábunk alatt a talaj, de nem veszünk róla tudomást. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, azt talán csak az istenekkel parolázó Akhilleusz tudná megmondani.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

Szülőnek lenni némely esetben majdnem ugyanaz, mint engedély nélkül bitorolni egy veszélyes fegyvert, amelyhez az alaposan elrontott fajfenntartási mechanizmus adagolja a muníciót. Emiatt történik meg az, hogy olyan egyedek is képesek az utódnemzésre, akiknek érettségi foka a közép-európai fogyasztásra szánt banánéval egyenértékű. Aki nem érti ezt a hasonlatot, annak elmondanám, hogy a banánt tök zölden szüretelik le, és a hosszú hajóút ideje alatt kínjában érik meg. Ha ez mégsem következne be, lepermetezik etilénnel, és attól megsárgul.

A gyerekükkel mostohán bánó szülőket sajnos nem lehet lepermetezni, így szabadon garázdálkodhatnak. Nem kifejezetten arról van szó, hogy ütik, verik és bőgetik a szerencsétlent, csupán abban az életszakaszukban léteznek, amikor kizárólag önmagukkal vannak elfoglalva. Az éretlen és ostoba szülő meglehetős gyakorisággal kezd el kísérletezni is a csemetéjével, ami némely esetben olyan, mintha kikötözné egy fához, és vadászpuskával kezdene lőni rá. Teljesen ideillő példa az a nemrég megtörtént eset, amikor egy ifjú ukrán szülőpár kisüstivel kezdte itatni az egyéves csemetéjét. Mire a hatóságok tudomást szereztek erről a morbid kísérletről, a gyereknek több belső szerve is maradandó károsodást szenvedett. A jó szándéktól szinte megfeszülő, ámde tök ostoba szülőket három évre rács mögé dugták, ami, akárhonnét is nézzük, elég nevetséges retorzió.

Félreértés ne essék: nem az idióta állat apát és a vele szinkronban működő anyát szándékozom apprehendálni. A bajok fő forrása az, hogy a durván harmincéves átlagéletkorra beállított szaporodási és gyereknevelési rendszer megállt ennél a szintnél, pedig ma már akár hetven évig is ellétezhetünk. Mindebből szervesen következik az, hogy a húszas éveit taposó ember még sehol sincs a teljes ízvilágában pompázó, levecses banánhoz képest.

Megoldást csak az jelentene, ha az Úristen kibocsátaná a Teremtés első service pack-ját, benne olyan vitális biztonsági javításokkal, amelyek fölülírnák a teljesen idejétmúlt fajfenntarási modult. Eszerint az ember ötvenéves kora előtt nem hozhatna létre gyereket. Kergethetné a pénzt, a nőket, a férfiakat, és amikor már kezdene kihunyni belőle az ifjonti hév, jöhetne a baba, hogy bearanyozza, és meghitt bíbelődéssé változtassa a napjait. Az élet innentől már csakis és kizárólag a csöppségről szólna, és mert ötvenéves korára az ember már átvészelne egyet s mást, talán az sem jutna eszébe, hogy kisüstit adjon neki.

Mindaddig, amíg ez meg nem valósul, kénytelenek leszünk beérni egy közismert, de nem eléggé méltányolt alkalmazással. Az eszköztár menüben van elrejtve, és úgy hívják: nagymama.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

A kommunizmus korántsem lefutott ügy. Most például arról érkezett jelentés, hogy az Altaj hegységben lévő Barnaulban egy csoport helyi lakos elhatározta: kiássa az ötvenes években eltemetett Sztálin szobrot.

Az altájiak nem rejtik véka alá, mi ennek az akciónak a célja: szerintük a szobor megérdemli, hogy méltóbb helyre jusson annál, ahol most van. Köznapi nyelvre lefordítva ez azt jelenti: valahol, valamelyik jobb sorsra érdemes altáji városban – talán éppen Barnaulban – megint talpra fogják állítani.

A szobor által képviselt esztétikai minőség – gondolom egyetértenek velem – ebben a történetben harmadlagos körülmény. A maga tárgyiasult valóságában is csak a művészet iránt teljesen közömbös városi galamboknak lehet érdekes, mint potenciális pihenő- és leszaróhely. Ebből a sztoriból az a motívum emelkedik ki, és válik irodalomteremtő tényezővé, hogy az ötvenes években ezt a szobrot nagy titokban becipelték az Altáj egyik eldugott völgyébe és az éj leple alatt elásták. Szinte látom, amint az erre kijelölt brigád könnybe lábadt szemmel, egyetlen szó nélkül végzi ezt a szomorú tevékenységet. A csákányok és a lapátok zörgése mindeközben kísértetiesen keveredik a távoli hegyormokon vonyító farkasok hangjával.

Mi másért kellett ezt a szobrot elásni, mint azért, hogy egyszer megint napvilágra kerüljön? A gránitnak meg sem kottyan az anyaföld. Nem mállik szét, mint a bronz és nem is vonzza az alkalmi kincskeresőket. Békésen szunyókál a föld alatt, várva azt a percet, hogy ismét neki kedvező irányba forduljon a politika. Ha az altáji népek egyszer s mindenkorra le akartak volna számolni a diktátorral, egy rúd jóféle szovjet dinamittal ezt könnyedén megtehetik. Az ilyesmi ugyanis fogyóeszköz a hegyi népeknél, még egy gyerek is tudja, hogyan kell rákötözni a kőtömbre, hogy tuti biztosan apró kavics váljon belőle.

Sztálin szobrával senki sem mert ilyen cudarul elbánni, mert valahol, valamilyen formában az a személy is benne lakozott, akiről megmintázták. Fogalmam sincsen, miként élnek az emberek az egykorvolt szovjet tagköztársaságokban, de talán nem nagyon ízlik nekik a semmiből jött demokrácia. Náluk sosem volt realitása annak a szlogennek, hogy az igazán rátermettekből még államelnök is válhat, itt mindig is fel kellett nézni valakire, függetlenül attól, hogy cár atyuskának vagy pártfőtitkárnak hívták az illetőt.

A bajuszos vezért a tudomány mai állása mellett még nem lehet föltámasztani, de ha a genetika ugyanezzel a lendülettel fejlődik tovább, egyszer még ez is valóra válhat. Az altáji embereknek addig be kell érniük a gránitból készült változattal.

Többilyesmi: http://www.regenytar.hu

"hentesbárddal elég nehéz előcsalogatni valakiből az emóciókat."
 
Fölboncolták azt az óriási tintahalat, amelyet a sarkköri vizekből szedtek ki és fagyasztottak le egy későbbi tanulmányozás számára. A szerencsétlen állatnak az lett a veszte, hogy mérete meghaladta a 12 métert. Arányaiban és szerkezetében egyébként ugyanúgy nézett ki, mint a hozzá képest pirinyó társai. Azért kellett a tudomány boncasztalán – vagy inkább boncmedencéjében – végeznie, mert nagy volt.

Azt mondják, ezek a lények nemcsak intelligensek, hanem érzelmek kimutatására is képesek. Ha a tudósok ennek próbáltak a nyomára jutni, akkor még nagyobb a gyalázat. Szikével meg hentesbárddal ugyanis elég nehéz előcsalogatni valakiből az emóciókat.

Az sem világos, mi lett a sorsa a tintahal alkatrészeinek, azután, hogy a boncmesterek befejezték gyászos tevékenységüket. Netán pörköltet főztek belőlük a tudomány még nagyobb épülésére? Gyanítom, hogy az ilyesmi szóba sem jöhetett, legjobb esetben is egy állati fehérje feldolgozóban végezték, bár az is előfordulhat, hogy az összeset visszadobták az anyatengerbe. Mindez csak részletkérdés. Sokkal fontosabb ennél a tudomány rendíthetetlen előrehaladása. Ezt a célt szolgálta a bálnák leszigonyozása és az elefántok módszeres irtása is, mert az előbbiekből számos tudományos berendezéshez nélkülözhetetlen bálnazsír, az utóbbiak agyarából pedig tükörfényes biliárdgolyók és egyéb hasznosságok készültek, amelyek szintúgy az elmeműködést meg a szellemi felüdülést szolgálták.

Az óriás tintahal arra faragott rá, hogy összetalálkozott az emberrel. Fogalma sem volt róla, hogy mi olyan lények vagyunk, akik az újdonságoknak rögtön a belsejére leszünk kíváncsiak. Ezt magamról tudom, mert amikor kölyökkoromban nagy ritkán kaptam valami játékot, azonnal darabokra szedtem. Magasabb szintű elmeállapot kell ahhoz, hogy megértsük: az élőlények megfigyelése sokkal több tudományos eredményt hozhat, mint a kibelezésük. Pláne, ha nem is ártanak senkinek, mint ez a behemót méretű tintahal.

Az éppenséggel nem tudhatom, hogy, a tudomány mostantól merrefelé halad majd előre, de én jobban örültem volna, ha ez az állat csak egy fotográfia erejéig mutatja meg magát. Mert most, hogy létezésére fény derült, minden rokonának, barátjának és ismerősének jócskán van oka a rettegésre. Az emberi tudásszomj egy önmagát gerjesztő állapot, amely előtt semmilyen mélység nem képezhet akadályt. Ezt mostantól az óriástintahalaknak sem árt észben tartaniuk.

Még több ilyen: http://www.regenytar.hu

"tény, hogy egyedül vagyunk a kozmoszban"
 
Megint találtam egy elszomorító hírt: a legújabb valószínűség-számítások szerint erősen megkérdőjelezhető a Földön kívüli intelligens élet lehetősége. A modellezést egy bizonyos Andrew Watson, a brit Kelet-Anglia Egyetem professzora végezte el, és arra jutott, hogy minden bizonnyal egyedül vagyunk a világegyetemben. Mivel e végkövetkeztetés mögött precíz levezetések állnak, beléjük kötni teljesen értelmetlen és legalább annyira fölösleges.

A professzor kimutatta, hogy mi, földlakók elképesztően alacsony esélyeken emelkedtünk fölül, hiszen az élet kialakulására a bolygónkon is kevesebb, mint 0,01 százalékos volt az esély. Ehhez jön még az intelligencia kifejlődésének iszonytatóan csekély lehetősége, ami még a föld-típusú bolygók feltételezett számával beszorozva is szerény eredményt mutat.

Az a tény, hogy egyedül vagyunk a kozmoszban, innentől nem is lehet kérdéses, viszont bebizonyosodott, hogy e mögött a hihetetlen burjánzás mögött, ami a Földet jellemzi, nem egy természeti alaptörvény húzódik, hanem az a teremtő hatalom, akit széles körökben úgy hívunk: Isten.

Nem tudom, önök, hogy vannak vele, nekem összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy ebben a hihetetlen méretű anyag- és fénykonglomerátumban, ami körülvesz bennünket csak a Föld az, ahol lakni lehet. Máris sokkal sérülékenyebbnek érzem ezt a semmi kis burkot, ami a se vége sem hossza tértől és időtől bennünket elhatárol, és szinte elviselhetetlennek a nyomást, ami felülről ránk nehezedik.

Tetézi a bajt, hogy Watson professzor szerint ez a különleges sziget is menthetetlenül pusztulásra van ítélve. Nem annyira a globális fölmelegedés meg az esztelen környezetszennyezés miatt, hanem mert egymilliárd év múlva a Nap annyira megnő, hogy elpárologtatja a Földet. Egymilliárd év pedig semmi. Arra legalábbis, hogy fölkerekedjünk, és valahová máshová tegyük tát a székhelyünket. Ha meg is találnánk az ehhez szükséges technológiát, a dolog akkor sem sikerülne. Felerészt azért, mert nincs másik Föld a világmindenségben, felerészt pedig mert az űrben képtelenek lennénk megmaradni. Kivéve, ha valahogy szervetleníteni tudnánk az életet. Ha az emberi lélek át tudna települni valamilyen önmagát reprodukálni képes, szocializálódott gépezetbe, többé már nem számítana, hol lakik. Egyaránt létezhetne a maihoz hasonló, oxigéndús levegőben vagy a jéghideg Plútón.

Apropó Plútó: Zsoldos Péternek van egy remek sci-fi regénye, arról szól, hogy a Plútón lakó intelligens, személyiségjegyekkel bíró gépek lassanként elindulnak a belső bolygók felé, úgymond kikutatni a világot. De amikor elérnek a Földre, kiderül, hogy valamikor régen az ember telepítette ki őket oda, ahonnét indultak. Az időközben primitív szintre visszasüllyed emberiség nem tudja, kik ezek az égből jött, csillogó vendégek, akikben ekkor már beindul a rejtett program, és közönséges automatákká silányulva várják a létrehozójuktól érkező parancsokat. Nehogy mi is így járjunk, cirka egymilliárd év múlva.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

 "csak egy közepesre állított hűtőszekrénynek fog látszani"
 
Huszonkét évvel ezelőtt történt, hogy kiszabadult és csöndes pusztításba kezdett az a szellem, amelyről egészen addig azt hittük, ha vigyázunk rá, nem árthat senkinek. A csernobili atomkatasztrófáról van szó, melynek következtében az akkori Szovjetunió területén létrejött a Sztrugackij fivérek által megjövendölt Zóna.

A Zónának epikai keretet adó Sztalker című regényből sosem lett volna mitikus töltésű alapmű, ha Tarkovszkij nem készít belőle filmet. Ez a mozi annak idején valahogy kívül rekedhetett a szovjet cenzorok látómezején, mert megadták rá az engedélyt, pedig szinte orwelli egyértelműséggel jön ki belőle a szocializmus csődje. A filmben Tarkovszkij olyan, a széthullás szélén álló, rozsdaette gyárépületeket mutatott, amelyek kísérteties előhírnökei voltak a Csernobil környékén manapság megtalálható szellemtelepüléseknek. De ezt akkor még nem tudhatta senki. A hozzám hasonló álmodozóknak a Zóna testesítette meg a fikció és a túlzás nap-éj egyenlőségét. A nyolcvanas évek idusán a sci-fi még elevenen lüktető irodalmi műfaj volt, nem úgy, mint manapság, amikor a tudomány egyre nyilvánvalóbb kudarca miatt csak valamiféle hézagot, vagy inkább szakadékot igyekszik betömködni.

Jóval korábban, a Sztalker megírásának idején a sci-fi kifejezetten dagadozott az optimizmustól, mert mindenki abban hitt, hogy az ember le fogja győzni a természetet, a tudomány pedig megváltást hoz minden nyomorúságra. A Sztrugackij testvérekéhez hasonló, óvatoskodó, mi lenne ha - típusú fölvetésekre elvétve akadt csak példa. A vesztegzár alá helyezett, földöntúli titkokat rejtegető Zóna - ahol minden egyes lépés kockázatos, mert nem tudni, milyen természeti és egyéb törvényeket sértünk meg vele - ebből a nézőpontból a valóságot messze maga mögött hagyó, de valahol mégiscsak innét táplálkozó elvonatkoztatás érzékletes példája.

Ha nem lenne olyan tragikus ez az egész, talán még örülnünk is kéne annak, hogy a Sztalkerrel újfent igazolást nyert: az igazi, erős irodalom olyan, akár egy univerzális matematikai képlet: nemcsak a múltat, hanem a jövőt is meg lehet vele fejteni, de csak akkor, ha nem vagyunk vele elfogultak és nem a szerző társadalmi helyezkedését, hanem a művet, önmagát nézzük.

Most már sosem fogjuk megtudni, mi lett volna a világgal, ha annak idején a szovjet pártvezetők nemcsak elolvassák, hanem értelmezik is a Sztalkert. De nagyhatalmi gőgjükben meg a nyugat által rájuk kényszerített önmegsemmisítő versenyben kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy holmiféle írók, agyrémeivel foglalkozzanak. Részben ennek lett a következménye az, hogy Ukrajnában ma egy negyed magyarországnyi tiltott zóna terpeszkedik, és hogy Szibéria gyakorlatilag szeméttelep. Ez az, amit biztosan tudunk, a több ugyanúgy láthatatlan, mint a katasztrófa után ki tudja, hol és miben megfészkelt radioaktív hulladék.

Nemrég felröppent a hír, hogy a franciák megnyertek egy pályázatot, amelynek célja, a csernobili atomszarkofág biztonságosabbá tétele. Azt mondják, olyan technológiát fognak alkalmazni, amellyel legalább száz évig nem lesz gond az erőművel. Ennyi idő valószínűleg elég is lesz: ha a jelenlegi tempóval fűtjük a légkört, száz év múlva a négyes reaktor már csak egy közepesre állított hűtőszekrénynek fog látszani.

Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu

"Könyvből filmet készíteni olyan, mind a fürdőkádat kinevezni dagasztóteknővé."
 
Egymást érik a ledorongoló kritikák a Gát György által jegyzett kis Vukról. Órákig lehetne sorakoztatni azokat a jelzőket, amelyekkel a cikkírók a produkció csapnivalóságát igyekeznek bizonyítani, és olyan nemzetközi fórum is akad, ahol minden idők legrosszabb filmjének választották. Elképzelni sem lehet ennél nagyobb inspirációt a film megtekintésére, én valahogy mégsem kérek belőle. Nem kifejezetten azért, mert már kiöregedtem ezekből a vukos históriákból, hanem mert a Gát-moziból látott részletek alapján az a gyanúm: csak egy közepes számítógépes játékgrafikával állunk szemben.

A számítógépes játékokkal kapcsolatban sosem titkoltam el a véleményemet. Szerintem ezek a képződmények is az egyetemes világkultúra részei, kivéve azokat a szörnyszülötteket, amelyekben nincs semennyi lélek. A szomorú az, hogy a gépek fejlődésével egyenes arányban – bár egyesek szerint ez éppen fordítva megy: a játékok húzzák maguk után a computer technológiát – silányulnak el a játékok, olyannyira, hogy ma már csak hébe-hóha találkozhatunk eredeti ötletekkel.

A régi nagy sikerek fölmelegítésének, átdolgozásának, grafikai föltunningolásának divatját éljük, úgy a számítógépes játékgyártásban, mint a filmkészítésben. A kis Vukra is ráment vagy másfél milliárd forint, de még egy elfogadható sztori sem sikerült belőle összehozni. Mennyivel jobban járt volna mindenki, ha ennek a töredékét ideadják a Regénytárnak, azzal a meghagyással, hogy nyissunk egy új topikot a Közös regények gomb alatt A kis Vuk címmel. Olvasóink, vidámkodva, minden különösebb erőlködés nélkül összehoztak volna egy fimon poénoktól szinte hemzsegő sztorit, pláne, ha még pénzt is kaptak volna érte.

Fiatal koromban volt egy időszakom, amikor rajzfilmes szerettem volna lenni. Abban az időben az ilyesmit még el sem lehetett képzelni a fázisrajzolás nyűgös műveletsora nélkül, ezért lassan, de biztosan letettem erről a szándékomról. Ma már egy közepes pc-n is játszva össze lehet hozni valamilyen animációt, de valahogy nem visz rá a lélek. Félek, hogy ez a próbálkozás csak silány kivonata lenne valamelyik novellámnak, ami fölveti a kérdést, hogy ami megvan, és jól működik, miért kell mindenáron elfuserálni? Könyvből filmet készíteni – kevés kivételtől eltekintve – olyan, mind a fürdőkádat kinevezni dagasztóteknővé.

De mint minden, ez is relatív: az ötletgazda-rendező állítólag azt nyilatkozta, a film igenis sikeres, és már a folytatáson töri a fejét. Siralmas minékünk.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

"a kravátliadó nem a vég, hanem a kezdet kezdete"
 
Nem szokásom politizálni, de emellett a hír mellett nem lépkedhetek el úgy, ahogy egy rakás kutyaszar mellett szokás továbbhaladni Budapest belvárosában. Az egyik magyar netes portál arról tudósít, hogy a kulturális tárca 0,8 százalékos járulékkal szándékszik megterhelni a szőnyegeket, a felsőruházatot, a férfiöltönyöket, a női kosztümöket, az inget, a blúzt meg a nyakkendőt.

Nem hiszem, hogy én nagyok az egyetlen, akinek fogalma sincs, milyen szempontok szerint készül el az ország költségvetése – a kormányban is ülhetnek ilyen képességekkel néhányan –, de gyanítom, hogy nem lehet olyan nagy boszorkányság. Elviekben ugyanúgy működhet, mint a háztartási kassza: az ember megnézi, hogy a levonások után mennyi maradt meg a fizetéséből, aztán kiszámolja, mire mindenre kell ezt fordítania. Csak abból gazdálkodhat, amije van, mert hosszú távon nem működik az, hogy kölcsönből fizeti ki a villanyt. Inkább lekapcsolja a fölösleges világítást, és lejjebb veszi a gázkonvektoron a termosztátot.

Az állam nem így viselkedik. Minden év vége felé legyárt magának egy költségvetést, aminek tetemes része – ha csak a közhivatalok ügymenetét nézzük – rongyrázásra meg pazarlásra fordítódik. Se szeri, se száma az olyan közszájon forgó történeteknek, amelyek téves beruházásokról, fura adásvételi tranzakciókról meg több tízmilliós szakártói díjak kifizetéséről szólnak. Ebből a perspektívából, ahol most vagyok – a talajszint meg a béka segge közti résben – kristálytisztán látszik, hogy költségvetési ügyben nem létezik semmilyen elszámoltatás vagy felelősségre vonás. A szakszerűtlenséget meg a krónikus hozzá nem értést mindig rajtunk, kívülállókon verik le. Mintha annak idején a mi kezünkben lett volna az a ceruza, amellyel az ország költségkalkulációját valaki telefirkálta nagy, kövér nullákkal.

A kravátliadó szükségszerű következménye ennek a folyamatnak és nem is a vég, hanem a kezdet kezdete. Teljesen normális az a politikusi gondolkodás, hogy a kultúra valamilyen szinten luxus, mert ugyebár ivóvíz nélkül elég nehezen boldogulnánk, nyaktekerészeti mellfekvenc nélkül viszont játszi könnyedséggel. Talán arra játszik a kormány, hogy aki megengedheti magának ezt a ruhadarabot, anyagilag is olyan jól szituált, hogy észre sem fogja venni a rázihertűzött járulékot. Az is igaz, hogy a csavargótársadalomban nem nagy hagyománya van ennek a viseletnek, így a törvényjavaslat aligha fog megbukni az esélyegyenlőségi ombudsman előtt.

Nekem úgy három-négy nyakkendő fölé terjed ki a fennhatóságom. Egészen idáig csak a helyet foglalták a szekrényben, de most, nagy hirtelen társadalomformáló erő lett belőlük. Szinte látom rajtuk a hivalkodást, amivel megkövetelik maguknak az eddiginél nagyobb figyelmet. Ez valószínűleg meg is lesz nekik adva, legalábbis addig, amíg az újabb adót, mondjuk, a kinyekkenés után fizetendő járulékot be nem vezetik, mert ekkor a kravátlik tündöklésének napja végleg leáldozik. Gyorsan veszek hát belőlük egy kocsideréknyit, amíg járulékmentesen lehet. Egy-két ezres így biztosan a zsebemben marad.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

"...a pénzt azt soha!" 
 
Kétmilliót talált a munkahelyén egy argentin boltoslány, és miután mandínerből visszaadta a gazdájának, ezerötszázat kapott jutalmul. Magára vessen, aki ennyire balek, mondhatná erre bárki, csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Annak, hogy valaki becsületes megtaláló lesz, vagy becsülettelen, számtalan vonzata van. Íme az én személyes tapasztalatom:

A kilencvenes évek vége felé történt, amikor egy nem túl neves, ám annál tetemesebb anyagi gondokkal küszködő újságnál dolgoztam. Ha azt mondom, nem fizettek agyon bennünket, fölöslegesen eufemizálom azt, hogy a hónap vége felé már nem volt egy vasunk sem. Mégis megadtuk a módját és egy a szerkesztőséghez közel lévő kifőzdébe jártunk ebédelni. Itt viszonylag olcsón mérték a kaját és le is lehetett ülni a vasvázas asztalokhoz.

Egyik alkalommal különösen nagy társaság vetődött össze: lehettünk vagy heten-nyolcan. Rendeletünk, aztán egymás mellé toltunk két asztalt, és vártunk. A kifőzdében elég szűk volt a hely, így én, aki az asztalok szélén ültem, majdnem rákönyökölhettem egy másikra, ahonnét éppen akkor távozott egy jellegtelen kinézésű fazon. Ahogy elment, lenéztem az asztala alá, és egy degeszre tömött vászonbukszát vettem észre a földön. Fölvettem és kinyitottam. Valósággal kibuggyantak belőle a tízezresek.

Na mármost: ha történetesen egyedül vagyok az asztalnál, azonnal fogom a cuccom és a lehető legsietősebben távozok, mégpedig úgy hogy soha többé vissza nem teszem a lábam arra a környékre. Nem lett volna nagy veszteség: a környéken egymást érték a kifőzdék, viszont legalább kétszázezer forint boldog gazdája lettem volna. Én ugyanis következetesen tartom magam ahhoz az elvhez, amit Bendegúz fogalmazott meg az Indul a bakterházban: Hála a jó istennek, hogy becsületes megtaláló vagyok. Az erszényt vissza nem adnám a gazdájának akkor se, ha két hónaljmankón gyönne elém könyörögni.

Azzal a kiegészítéssel fejelném meg ezt a nagy bölcsességet, hogy ami engem illet, az erszényt, és vele a személyit, a bank- meg az adókártyát, a halotti és egyéb bizonyítványt minden gond nélkül visszaszolgáltatnám, de a pénzt azt soha.

Azon az örökre emlékezetes napon mégsem lehetett kérdéses, hogy azt a horribilis összeget vissza fogom adni a gazdájának. Az ok végtelenül egyszerű: a buksza megtalálásának és a belőle kibukkanó pénznek vagy hét, de inkább nyolc közvetlen szemtanúja volt. Ennyi emberrel nem lehet sem osztozkodni, sem kussolási szövetséget kötni. Az is biztosra volt vehető, hogy a fazon vissza fog jönni a pénzért, mert ha átment rajta a sokk, tudhatta, hogy csak itt, a kifőzdében veszíthette el.

Így is lett, még ki sem sóhajtoztuk magunkat rendesen, emberünk máris beviharzott. Olyan volt az ábrázata, mintha nemrég akadt volna össze egy sereg nappal is járó kísértettel. Mielőtt még a szemünk láttára kapott volna infarktust, odaintettük az asztalhoz, és föltártuk előtte a csak neki kedvező igazságot. A fazon ezután valami köszönésfélét rebegve távozott is volna, ám én utána szóltam, hogy egy kör italt azért talán megérdemelnénk. A buksza gazdája foghegyről bár, de teljesítette a kívánságunkat.

Mindebből kiviláglik, hogy a becsületes megtalálásnak – pláne, ha pénzről van szó – egyik feltétele az, hogy mások is lássák, milyen szerencse ért bennünket. Gyanítom, hogy az argentin boltoslány is ebbe a kelepcébe esett, így nem is volt más lehetősége, mint visszaszolgáltatni azt a mesés összeget. De amikor leszállt róla a sajtó, és egyedül maradt, legalább jól kikáromkodhatta magát. Ez is valami, nemdebár?

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

 "jó jegyzetet írni ugyanis piszkosul nehéz"
 
Néha előveszem Kosztolányi Nyelv és lélek című kötetét, és elolvasok belőle egy-két passzust. Ez a könyv abba a gyűjtőkategóriába tartozik, ami az irodalmi és nem irodalmi kiadványokat mostanában jellemzi: bárhol el lehet kezdeni, és bármeddig el lehet benne jutni, amit kihámozunk belőle az mindig kerek lesz és egész.

Minek is tagadjam, nagyon irigylem Kosztolányit ezért a kötetért, és rajta keresztül mindenkit, aki a jegyzetírás szép és népszerű műfajában sikereket ért el. Igazán jó jegyzetet írni ugyanis piszkosul nehéz, közérdeklődésre számot tartó nyelvművelői jegyzetet pedig majdnem lehetetlen. Ebben ugyanis a szavak fegyverrendszerét rá kell fogni a nyelvre és úgy támadni meg, hogy közben védelmezésnek tűnjön az egész.

Az ilyesféle triplacsavar már a filoszoknak is sok lehet, a képesítés nélküli olvasók pedig eleve hányingert kaphatnak tőle. A jegyzetíró legtöbbször nem is bírja kiállni ezt a nyomást, és különféle engedményeket kénytelen tenni önmagának. Ha például, van egy kifejezetten remek nyelvművelő jegyzet ötlete, a felvezető gondolat után gyakorta rándít egyet a kormányon, és egész más irányba kezd száguldani, mint ahogy azt eredetileg eltervezte. De ne túlozzunk: száguldásról itt egyáltalán nincs szó. Kosztolányi könnyed, hegyikecskéket idéző mozgásához képest a máma írt nyelvművelő jegyzet csak szánalmas vánszorgás, bármi legyen is a téma.

Nekem is olyan érzésem van, mintha egy lomha birkát próbálnék fölterelni a hegyoldalra, pedig ez a jószág lent a völgyben még az aranygyapjút viselte. Nekem a szoftvercsárda nevű kifejezés megtalálása jelentette azt, hogy valamilyen szende mosolygással talán beleléphetnék Kosztolányi lába nyomába, de most már nyilvánvaló: ebből az egészből nem lesz semmi.

Szinte látom magam előtt Kosztolányit, ahogy szivarra gyújtva közelebb húzza a karosszékét az íróasztalához, hogy vasvázas írógépén lepötyögjön a szoftvercsárdáról valami érdemlegeset. Nekem ez, fájdalom, nem adatott meg: addig locsogtam, amíg az el nem szállt az idő. A szoftvercsárda kifejezést közkinccsé tétetem, ugyanakkor el is rakom talonba, azzal a reménykedő megjegyzéssel, hogy legközelebb talán majd többre jutok vele.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

"ezt a tanítási technikát a klasszikus görög érában fejlesztették ki..."
 
Olvasom, hogy őshazámban, a szépséges Vajdaságban a tanárok már rossz jegyet sem mernek adni, annyira elharapózott a velük szemben alkalmazott erőszak. A hír nem beszél arról, hogy vajon magyar diákok vernek szerb tanárokat, vagy szerbek magyarokat, esetleg szerbek szerbeket, de ez nem is igazán fontos. Lényeg az, hogy kiderült: a tanárverések terén, mi, magyarok nem is állunk olyan tragikusan rosszul.

Általános érvényű igazság, hogy a népeket nem túlzottan érdekli, mi történik a szomszédságukban vagy még távolabb, kivéve természetesen azt az esetet, amikor ezek a történések közvetlen, vagy közvetett módon hatással vannak a pénztárcájukra. Most nincs szó ilyesmiről, így a Szerbiában szisztematikusan megvert tanárok ügye elsikkad a sok száz egyéb hír meg tudósítás között. Egy tanulsága azért mindenképpen van a dolognak, nevezetesen, hogy a régimódi oktatás – az a módszer, hogy van egy tanár és vele szemben ott ülnek a diákok – válságba jutott.

Köztudott, hogy ezt a tanítási technikát a klasszikus görög érában fejlesztették ki, amikor a csúcstechnológiát még az esztergapad jelentette. Azóta hatalmasat változott a világ: a régi kommunikációs csatornák helyére újak kerültek, sőt a tudásáramoltatás egész mechanizmusa megváltozott. Most már nem vagyunk alárendeltjei a tanárok felől érkező tudásnak: még ha lusták is vagyunk olvasni, a neten villámgyorsan összeszedhetünk magunknak minden lényeges információt.

Végső ideje lenne hát felülbírálni és egy igazán merész reformmal újjászervezni az egész közoktatást. Az első lépés a hagyományos értelemben vett iskolák megszüntetése lenne, helyettük on-line tudáscentrumokat kéne létrehozni, ahová a jelenlegi tanköteles fiatalok regisztráció után juthatnának be és használhatnák a jótéteményeit. Mivel ezt a tevékenységet otthon, vagy közösségi internetcafékban végeznék, nem lenne módjuk megverni a tanárt, merthogy az a szó hagyományos értelmében nem létezne. A kötelező vizsgák idején kéne csak megjelenniük egy komisszió előtt, ám ezt erős rendőri védelemmel lehetne biztosítani, nem beszélve arról, hogy a kérdezők elé érkező nebulótól már a portán elszednének minden fegyvert vagy robbanószert.

Ez a rövid írás a gondolatébresztés célját szolgálja. Akinek van hozzá kedve, tűnődjön el rajta, és a konvenciókat félretéve nézzen be a hevenyészve megfogalmazott érvek mögé. Különösen ajánlom ezt a tanügyben tevékenykedő politikusoknak vagy mezei döntnököknek, bár kötve hiszem, hogy látogatják ezt a blogot. Így csak azt tudom nekik üzenni, ha továbbra is csikorgónak találják a tanügy gépezetét, magukra vessenek. Én szóltam.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

 "miért csak azok sztrájkolhatnak, akik sokan vannak?"
 
Ma közlekedési sztrájk van Budapesten: nem megy a Metró, nem zakatol a MÁV, hogy a buszok és villamosok hiányáról ne is beszélgessünk. A pesti ember ma reggel betottyant a járművébe, és órák hosszat pöfögött vele valamelyik dugóban, aminek következtében a város levegője fél délelőtt elérte és meghaladta az egy hónapra tervezett szennyezettségi szintet.

Kiváló alkalom ez arra, hogy fölidézzem azt, amit nemrég egyik barátomtól hallottam. Azt mondta, Budán, a 11-es busz végállomásánál volt kirándulni, és hazafelé indulván egy örökkévalóságig várt a menetrend szerinti járatra. Néha kínjában felnézett az égre, és fanyar érzéssel tapasztalta, hogy a repülők gyakrabban jönnek és mennek, mint ez a közönséges, unásig ismert autóbusz. Pedig akkor nem is volt sztrájk, mert most, hogy van, még szembetűnőbb a személyautók meg a személyrepülőgépek fölénye.

Hétköznapi észjárással nem nagyon lehet fölfogni, mi volt a közlekedési sztrájk kiváltó oka, de hogy ez valahogy nem igazságos, ahhoz nem férhet kétség. Költőien meg lehetne kérdezni például, hogy miért csak azok sztrájkolhatnak, akik sokan vannak? A kisebbség, akik 2-3 fős minicégeknél dolgoznak, vagy ne adj’ isten magánvállalkozók, ezen a téren teljesen esélytelenek, ami a lehető legszebb példája a hátrányos megkülönböztetésnek.

Mélyen igazságtalan és alkotmánysértő ez a gyakorlat, sőt kirekesztő és megbélyegző is egyszerre, pedig ha jobban belegondolunk, Magyarországon alig féltucat institúciónak van esélye ezzel a sztrájkolásos módszerrel eredményt kicsikarni. Ha tehát következetesen és szigorúan nézzük ezt az ügyet, akkor a mostani sztrájkolók vannak kisebbségben mihozzánk képest, akik vagy institúción kívüliek, vagy aprócska cégek alkalmazottai vagyunk. De mi az, hogy többség, és mi az, hogy kisebbség? Az emberek kétségtelenül többen vannak a szibériai tigrisekhez képest, de kevesebben a muslincákhoz viszonyítva, akik pedig még kevesebben az erjesztőgombákhoz képest. Így aztán, ha mondjuk, az erjesztőgombák sztrájkba lépnének, részint nem lenne sör, részint mindenki rögtön észbe kapna és rádöbbenne a saját jelentéktelenségére.

Ennek elmaradtával vagyunk csak kénytelenek azzal foglalkozni, hogy nem jár a metró meg a villamos. Pedig mint minden, ez is relatív: az imént emlegetett barátomtól származik az a megállapítás, hogy Budapesten kerékpárral hatvan percen belül megerőltetés nélkül bárhová odaérhetne az ember. Ehhez lényegében csak egyetlen apróság hiányzik: az autóvezetők mindenre kiterjedő, általános sztrájkja.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

"úgy fogok truccolni az autósokkal, hogy kényelmes, nyugodt tempóval megyek"

Elhatároztam: úgy fogok truccolni* az autósokkal, hogy kényelmes, nyugodt tempóval megyek az úti célom felé. Soha nem lehet annyira sietős a dolgom, hogy ne érjek rá kimért lassúsággal lépkedve, lesajnáló pillantásokat lődözni a mellettem elsüvítő járművek után.

Ha zebrához érek, ezt a komótosságot egy fokkal még visszább is veszem, mert az itt lebonyolított demonstratív lassan haladással teljesen az idegbaj szélére lehet taszítani az amúgy is fölhergelt, önmaguk lázas tempójától szinte már önkívületi állapotba került autóvezetőket. Céklavörös fejjel, tajtékzó szájjal kénytelenek levenni a lábukat a gázpedálról arra a kis időre, amíg átslattyogott előttük a túlsó oldalra, és ez nekem, mezei gyalogosnak, igencsak tetszik.

Csak akkor van egy kis bibi, ha az autós lefékez a zebra előtt, és int, hogy tessék szíves lenni áthaladni. Ilyenkor mindig beleáll az ideg a gyomromba, mert ha a jelzésre fittyet hányva, ugyanabban a zsebóra tempóban ketyegek át a túloldalra, ahogy eddig haladtam, érzéketlen fatuskó vagyok a legbárdolatlanabb fajtából. Azzal, hogy tudomásul veszem és elfogadom ezt a gesztust, kontaktus teremtődik köztem meg a kormánykerék mögött fapofával ülő, engemet a pokolba kívánó, ám előzékenyen továbbot intő ember között. A sportszerűség szabályai szerint ez azonnali válaszlépést követel.

Ilyenkor nem lehet mást tenni, minthogy gyorsabb gyalogmenetbe kapcsolva, a lehető legrövidebb időn belül átsurranunk a zebrán, jelezve és tanúsítva, hogy eszünk ágában sincs az autós úr idejét rabolni, ugyanakkor végtelenül hálásak vagyunk ezért az apró figyelmességért, amit irányunkba kifejtett.

Gyalázatos és suta érzéssel megyünk át a túlsó oldalra, ahol ha visszaállnánk arra a korábbi menetsebességre, amelyet az autós kézmozdulata előtt gyakoroltunk, úgy festene, hogy csakis és kizárólag a zebrán áthaladás kedvéért gyorsultunk fel, tehát az autósok seggét nyaló, képmutató, gerinctelen férgek vagyunk, akik ráadásul még beszariak is.

Nincs más megoldás, mint ebben a zebrán fölvett tempóban továbbmenni, a lehető legcéltudatosabb, legfontoskodóbb nézésünket elővéve a raktárból, mert ezzel olyan zökkenőmentesen és észrevétlenül olvadhatunk be gyalogos és nem gyalogos környezetünkbe, ahogy a tejhab oldódik bele a kapucsínóba, ha egy kicsit megkavarjuk. Megnyugtató érzés az ilyen, teljesen feledteti velünk azt, hogy mint mindig, most is az autósok győztek.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

 "Az ember a haszontalanságok iránt érzi a legmélyebb vonzalmakat."
 
A meztelenség érzése a legváratlanabb módon rohanja meg az embert. Legextrémebb az, amikor fürdőgatyában kénytelen végigmenni egy olyan strandon, ahol mindenki pucéran tetszeleg. Ilyenkor a szégyen és a megaláztatás ugyanúgy hempereg benne, ahogy két játékos kedvű menyét szokott a frissen kaszált fűben. Nem a ruhátlanság vagy a ruhaviselés ténye feszélyezi, hanem az hogy kilóg az uniformizálódás biztonságot adó sorából.

Ehhez a régi reflexhez most egy újabb, az úgynevezett mobilstress társult. A mindenre odafigyelő britek készítettek egy felmérést, amelyből az jött ki, hogy a mobiltelefonnal rendelkezők túlnyomó része bepánikol, ha elveszti készülékét, vagy ha valamilyen okból nem tudja azt használni.

Nekem is van mobilkészülékem, így nem tudom tiszta lelkiismerettel leszólni azokat, akik hagyták magukat megfertőződni ezzel a kórsággal. A pszichológia tudományának biztosan van néhány alternatívája a jelenségre, és talán az a magyarázat is belefér a kalapba, hogy ez az ördögi készülék, miközben a könnyed kapcsolattartás illúzióját kelti, magához láncol, és rabigába dönt, ha nem vagyunk vele elég óvatosak. Olyan, mintha az egész világ ott lenne vele a zsebünkben, mert gyakorlatilag bárkit fölhívhatunk vele, ha tudjuk a számát. És ha már fölhívhatjuk, akkor föl is hívjuk! Erről még nem készült kimutatás, de gyanítom, hogy a mobilbeszélgetésekkel is az a helyzet, ami az e-maillel: döntő többségük spam, azaz haszontalanság. Az ember pedig úgy van kitalálva, hogy a haszontalanságok iránt érzi a legmélyebb, legégetőbb vonzalmakat. Jó példa erre, hogy a világ egyik legnagyobb haszontalansága, a foci miatt már tört ki háború, de a tiszta folyóvizekért és az egészséges levegőért mindez idáig még nem.

A fenti levezetésből csúsztatás nélkül is kitetszik, hogy a mobiltelefon elsősorban játék és csak másod-, vagy inkább harmadsorban hasznosság. Vajon stresszmentesebb lett az életünk azáltal, hogy a nap bármely szakában bárkinek elérhetők vagyunk? Gyanítom, hogy nem. Mobiltelefon nélkül minden további nélkül teljes életet lehetne élni, csak hát mindenkinek van, és ha nem akarunk kilógni az uniformizáltak sorából, nekünk is kell, hogy legyen. De attól a pillanattól, hogy van, folyamatos törődést igényel. A dolog innentől válik igazán pokolivá: azzal, hogy nyakra-főre használjuk, egy idő után olyan érzésünk keletkezik a mobiltelefonnal kapcsolatban, hogy az életünk silányabb és sekélyesebb lenne nélküle. És ha így vélekedünk, akkor biztosan így is van.

Nekem erről az ügyről az a régi szovjet vicc jut eszembe, amikor a bátyuska kapálni indul. A kapuban megáll: Lenin élete nálam, párttagsági nálam, Pravda nálam, minden rendben. A falu végén ismét megáll: Lenin élete nálam, párttagsági nálam, Pravda nálam, minden rendben. Kiér a földre, megint végignézi magát: Lenin élete nálam, párttagsági nálam, Pravda nálam van, minden rendben. A francba a kapát meg otthon felejtettem!

Nem is tudom, mit akartam ebből kihozni. Talán azt, hogy most meg a kapa van mindenek előtt?

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

"A gyilkosok szabadon bocsátása szükségszerű és logikus."

Szabadlábon van a balástyai gereblyés gyilkos. A dolog előzménye az, hogy 2008. március 16-án egy 54 éves nő egy gereblyével minden különösebb ok nélkül agyonverte 49 éves szomszédját. A nőt letartóztatták, most meg, miután beismerő vallomást tett, kiengedték. Szegeden felült egy autóbuszra, Balástyán leszállt, és hazasétált.

Az esetre kétféle magyarázat létezik. Pro primo: a magyar börtönök annyira zsúfoltak, hogy már egy gyilkosnak sem lehet bennük helyet szorítani. Pro secundo: az emberi élet értéke az utóbbi húsz-harminc évben hihetetlenül devalválódott.

Börtönben mindez idáig nem tartózkodtam, semmiféle kompetenciám nincs hát annak eldöntésére, hogy a zsúfoltságukra vonatkozó tézis helytálló-e, avagy sem. A kettes számú magyarázatra is csak egy provokatív gondolatfutamot tudok fölmutatni, nevezetesen azt, hogy amiből sok van, annak értelemszerűen kevesebb az értéke annál, ami ritkaságszámba megy.

Köztudott tény, hogy ma már több mint hatmilliárdan vagyunk és egyik legégetőbb gondunk a népesség drámai növekedése. Becslések szerint záros határidőn belül elérjük a tíz-, majd a húszmilliárdos populációt, aminek következtében szinte teljesen kivesznek környezetünkből a természetes élelmiszerek, és olyan őrjítő lesz a helyszűke, hogy gyakorlatilag úgy fogjuk érezni magunkat, mintha mindig egy zsúfolt metrószerelvényben utaznánk.

Nem bizonyítja semmi, de talán már most is létezik egy titkos nemzetközi megállapodás, amely szerint támogatni kell minden olyan tevékenységet, ami ritkítja az emberiséget. A balástyai gyilkos kiengedésének is ez az ésszerű magyarázata: a titkos nemzetközi jogi normák szerint bőven van rá esély, hogy elintéz még egypár békés járókelőt, amivel ha csekély mértékben is, de tágulni fog a közösség élettere. Aki kételkedik abban, hogy létezik ilyen iránymutatás, nézzen utána az utóbbi húsz-huszonöt év emberölési ügyeiben hozott ítéleteknek. Számtalan esetben fordult elő, hogy a szabadlábra kerülő gyilkos újabb emberéletet oltott ki, vagy hogy egy gyógyulnak nyilvánított dühöngő őrült a halálosztó szerepébe keveredett.

A gyilkosok szabadon bocsátása innentől szükségszerű és logikus. Nagy kegyesen kapnak még egy esélyt az öldöklésre, amivel olyan effektust idéznek elő a túlnépesedett társadalomban, mint amikor az orvos eret vág a gutaütés szélén álló nagybetegen. A nagyobb hatékonyság kedvéért a jövőben lehet, hogy géppuskával is fölszerelik majd őket, de akár megtörténik ez, akár nem, azt tanácsolom, Balástyát kerüljék el, jó messzire.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu