"...a pénzt azt soha!"
Kétmilliót talált a munkahelyén egy argentin boltoslány, és miután mandínerből visszaadta a gazdájának, ezerötszázat kapott jutalmul. Magára vessen, aki ennyire balek, mondhatná erre bárki, csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Annak, hogy valaki becsületes megtaláló lesz, vagy becsülettelen, számtalan vonzata van. Íme az én személyes tapasztalatom:
A kilencvenes évek vége felé történt, amikor egy nem túl neves, ám annál tetemesebb anyagi gondokkal küszködő újságnál dolgoztam. Ha azt mondom, nem fizettek agyon bennünket, fölöslegesen eufemizálom azt, hogy a hónap vége felé már nem volt egy vasunk sem. Mégis megadtuk a módját és egy a szerkesztőséghez közel lévő kifőzdébe jártunk ebédelni. Itt viszonylag olcsón mérték a kaját és le is lehetett ülni a vasvázas asztalokhoz.
Egyik alkalommal különösen nagy társaság vetődött össze: lehettünk vagy heten-nyolcan. Rendeletünk, aztán egymás mellé toltunk két asztalt, és vártunk. A kifőzdében elég szűk volt a hely, így én, aki az asztalok szélén ültem, majdnem rákönyökölhettem egy másikra, ahonnét éppen akkor távozott egy jellegtelen kinézésű fazon. Ahogy elment, lenéztem az asztala alá, és egy degeszre tömött vászonbukszát vettem észre a földön. Fölvettem és kinyitottam. Valósággal kibuggyantak belőle a tízezresek.
Na mármost: ha történetesen egyedül vagyok az asztalnál, azonnal fogom a cuccom és a lehető legsietősebben távozok, mégpedig úgy hogy soha többé vissza nem teszem a lábam arra a környékre. Nem lett volna nagy veszteség: a környéken egymást érték a kifőzdék, viszont legalább kétszázezer forint boldog gazdája lettem volna. Én ugyanis következetesen tartom magam ahhoz az elvhez, amit Bendegúz fogalmazott meg az Indul a bakterházban: Hála a jó istennek, hogy becsületes megtaláló vagyok. Az erszényt vissza nem adnám a gazdájának akkor se, ha két hónaljmankón gyönne elém könyörögni.
Azzal a kiegészítéssel fejelném meg ezt a nagy bölcsességet, hogy ami engem illet, az erszényt, és vele a személyit, a bank- meg az adókártyát, a halotti és egyéb bizonyítványt minden gond nélkül visszaszolgáltatnám, de a pénzt azt soha.
Azon az örökre emlékezetes napon mégsem lehetett kérdéses, hogy azt a horribilis összeget vissza fogom adni a gazdájának. Az ok végtelenül egyszerű: a buksza megtalálásának és a belőle kibukkanó pénznek vagy hét, de inkább nyolc közvetlen szemtanúja volt. Ennyi emberrel nem lehet sem osztozkodni, sem kussolási szövetséget kötni. Az is biztosra volt vehető, hogy a fazon vissza fog jönni a pénzért, mert ha átment rajta a sokk, tudhatta, hogy csak itt, a kifőzdében veszíthette el.
Így is lett, még ki sem sóhajtoztuk magunkat rendesen, emberünk máris beviharzott. Olyan volt az ábrázata, mintha nemrég akadt volna össze egy sereg nappal is járó kísértettel. Mielőtt még a szemünk láttára kapott volna infarktust, odaintettük az asztalhoz, és föltártuk előtte a csak neki kedvező igazságot. A fazon ezután valami köszönésfélét rebegve távozott is volna, ám én utána szóltam, hogy egy kör italt azért talán megérdemelnénk. A buksza gazdája foghegyről bár, de teljesítette a kívánságunkat.
Mindebből kiviláglik, hogy a becsületes megtalálásnak – pláne, ha pénzről van szó – egyik feltétele az, hogy mások is lássák, milyen szerencse ért bennünket. Gyanítom, hogy az argentin boltoslány is ebbe a kelepcébe esett, így nem is volt más lehetősége, mint visszaszolgáltatni azt a mesés összeget. De amikor leszállt róla a sajtó, és egyedül maradt, legalább jól kikáromkodhatta magát. Ez is valami, nemdebár?
Több ilyen: http://www.regenytar.hu
