"a nyugati kultúra az életuntság kérdését is átdefiniálta".
Japánban tombol az öngyilkossági vágy: a felnőtt lakosság csaknem húsz százaléka próbált már végezni magával. A jelenség okait vizsgálva a tokiói kormány felmérést készített, amelyben a válaszadók fele azt mondta, az öngyilkosságok magas számáért a tévék és a rádiók okolhatók.
Úgy vagyok ezzel, mint amikor valakinek a betegsége kapcsán magamon is észlelni kezdem a tüneteket. Pár nappal ezelőtt például láttam egy műsort a tévében, ami arról szólt, hogy rohamosan csökken a Föld mágneses mezője, olyannyira, hogy egy-két ezer év múlva akár meg is szűnhet. E műsor óta depressziós vagyok. Na nem annyira, hogy magamra emeljek egy konyhakést, de mélyen elkeserít, hogy ilyen rövid időn belül vége szakad az írott történelemnek (aki nem tudná: a mágneses védőburok nélkül a napszél nemcsak a légkörünket fújja el, hanem az óceánokat is).
Mint minden irodalommal foglalkozó fószer, egészen idáig én is csak az örökkévalóságnak írtam. Abban reménykedtem, hogy talán majd a kései utókor elcsámcsog egynémely írásomon, ha már ezt a mai kor embere nem teszi meg. Erre egészen idáig adott volt minden esély, mert úgy tudtam, a Nap cirka ötmilliárd év múlva fogja bezabálni a Földet, ez pedig akkora idő, hogy szinte csak egy lépés választja el az idők végezetétől. Igaz, egy kicsit aggasztott, hogy mi lesz az írásaimmal ötmilliárd plusz egy év múlva, de nem annyira, hogy a lelki békém is meginogjon.
Ehhez képest a már emlegetett ezervalahányszáz év egyszerre tragikus és nevetséges. A hozzám hasonló éhenkórász írók nevében kikérem magamnak ezt az egészet. Kedvem lenne beírni valami vaskosat a Teremtő panaszkönyvébe, de most éppen nincs kéznél, úgyhogy a médiára, a folyton csak rettegést meg ezerágú nyugtalanságot kovácsoló médiára vagyok kénytelen rázúdítani a rosszallásomat. Ilyenkor áldom a szerencsémet, hogy nem japánnak születtem, mert ha így lenne, már biztosan fenném a szamuráj kardomat, önmagam ellen.
Némi öröm az ürömben, hogy mi, magyarok, akik hosszú évtizedekig az öngyilkossági statisztikák élén virítottunk, úgy látszik, elveszítettük ezt a kétes pozíciót. Javítsanak ki, ha tévednék, de szerintem sosem álltunk egyötödre ebben a témában, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a japánok legendás kötelességtudata nagyon komoly öngyilkosság gerjesztő tényező.
A végkövetkeztetés innentől adja magát: a technológiai civilizáción alapuló nyugati kultúra az életuntság kérdését is átdefiniálta. Ma már nem elég a nemzet elveszett nagysága miatt siránkozni, a médiából áradó nyugtalanító hírek is kellenek ahhoz, hogy az ember elviselhetetlennek érezze sorsának nyűgét s nyilait. Ha ez igaz, márpedig miért ne lenne az, akkor nem értem, hogy Magyarország miért nem listavezető? Siránkozásra és károgásra szakosodott médiában mi sem vagyunk rosszabbak a japánoknál.
Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu
