A kommunizmus korántsem lefutott ügy. Most például arról érkezett jelentés, hogy az Altaj hegységben lévő Barnaulban egy csoport helyi lakos elhatározta: kiássa az ötvenes években eltemetett Sztálin szobrot.
Az altájiak nem rejtik véka alá, mi ennek az akciónak a célja: szerintük a szobor megérdemli, hogy méltóbb helyre jusson annál, ahol most van. Köznapi nyelvre lefordítva ez azt jelenti: valahol, valamelyik jobb sorsra érdemes altáji városban – talán éppen Barnaulban – megint talpra fogják állítani.
A szobor által képviselt esztétikai minőség – gondolom egyetértenek velem – ebben a történetben harmadlagos körülmény. A maga tárgyiasult valóságában is csak a művészet iránt teljesen közömbös városi galamboknak lehet érdekes, mint potenciális pihenő- és leszaróhely. Ebből a sztoriból az a motívum emelkedik ki, és válik irodalomteremtő tényezővé, hogy az ötvenes években ezt a szobrot nagy titokban becipelték az Altáj egyik eldugott völgyébe és az éj leple alatt elásták. Szinte látom, amint az erre kijelölt brigád könnybe lábadt szemmel, egyetlen szó nélkül végzi ezt a szomorú tevékenységet. A csákányok és a lapátok zörgése mindeközben kísértetiesen keveredik a távoli hegyormokon vonyító farkasok hangjával.
Mi másért kellett ezt a szobrot elásni, mint azért, hogy egyszer megint napvilágra kerüljön? A gránitnak meg sem kottyan az anyaföld. Nem mállik szét, mint a bronz és nem is vonzza az alkalmi kincskeresőket. Békésen szunyókál a föld alatt, várva azt a percet, hogy ismét neki kedvező irányba forduljon a politika. Ha az altáji népek egyszer s mindenkorra le akartak volna számolni a diktátorral, egy rúd jóféle szovjet dinamittal ezt könnyedén megtehetik. Az ilyesmi ugyanis fogyóeszköz a hegyi népeknél, még egy gyerek is tudja, hogyan kell rákötözni a kőtömbre, hogy tuti biztosan apró kavics váljon belőle.
Sztálin szobrával senki sem mert ilyen cudarul elbánni, mert valahol, valamilyen formában az a személy is benne lakozott, akiről megmintázták. Fogalmam sincsen, miként élnek az emberek az egykorvolt szovjet tagköztársaságokban, de talán nem nagyon ízlik nekik a semmiből jött demokrácia. Náluk sosem volt realitása annak a szlogennek, hogy az igazán rátermettekből még államelnök is válhat, itt mindig is fel kellett nézni valakire, függetlenül attól, hogy cár atyuskának vagy pártfőtitkárnak hívták az illetőt.
A bajuszos vezért a tudomány mai állása mellett még nem lehet föltámasztani, de ha a genetika ugyanezzel a lendülettel fejlődik tovább, egyszer még ez is valóra válhat. Az altáji embereknek addig be kell érniük a gránitból készült változattal.
Többilyesmi: http://www.regenytar.hu
