"csak egy közepesre állított hűtőszekrénynek fog látszani"
H
uszonkét évvel ezelőtt történt, hogy kiszabadult és csöndes pusztításba kezdett az a szellem, amelyről egészen addig azt hittük, ha vigyázunk rá, nem árthat senkinek. A csernobili atomkatasztrófáról van szó, melynek következtében az akkori Szovjetunió területén létrejött a Sztrugackij fivérek által megjövendölt Zóna.
A Zónának epikai keretet adó Sztalker című regényből sosem lett volna mitikus töltésű alapmű, ha Tarkovszkij nem készít belőle filmet. Ez a mozi annak idején valahogy kívül rekedhetett a szovjet cenzorok látómezején, mert megadták rá az engedélyt, pedig szinte orwelli egyértelműséggel jön ki belőle a szocializmus csődje. A filmben Tarkovszkij olyan, a széthullás szélén álló, rozsdaette gyárépületeket mutatott, amelyek kísérteties előhírnökei voltak a Csernobil környékén manapság megtalálható szellemtelepüléseknek. De ezt akkor még nem tudhatta senki. A hozzám hasonló álmodozóknak a Zóna testesítette meg a fikció és a túlzás nap-éj egyenlőségét. A nyolcvanas évek idusán a sci-fi még elevenen lüktető irodalmi műfaj volt, nem úgy, mint manapság, amikor a tudomány egyre nyilvánvalóbb kudarca miatt csak valamiféle hézagot, vagy inkább szakadékot igyekszik betömködni.
Jóval korábban, a Sztalker megírásának idején a sci-fi kifejezetten dagadozott az optimizmustól, mert mindenki abban hitt, hogy az ember le fogja győzni a természetet, a tudomány pedig megváltást hoz minden nyomorúságra. A Sztrugackij testvérekéhez hasonló, óvatoskodó, mi lenne ha - típusú fölvetésekre elvétve akadt csak példa. A vesztegzár alá helyezett, földöntúli titkokat rejtegető Zóna - ahol minden egyes lépés kockázatos, mert nem tudni, milyen természeti és egyéb törvényeket sértünk meg vele - ebből a nézőpontból a valóságot messze maga mögött hagyó, de valahol mégiscsak innét táplálkozó elvonatkoztatás érzékletes példája.
Ha nem lenne olyan tragikus ez az egész, talán még örülnünk is kéne annak, hogy a Sztalkerrel újfent igazolást nyert: az igazi, erős irodalom olyan, akár egy univerzális matematikai képlet: nemcsak a múltat, hanem a jövőt is meg lehet vele fejteni, de csak akkor, ha nem vagyunk vele elfogultak és nem a szerző társadalmi helyezkedését, hanem a művet, önmagát nézzük.
Most már sosem fogjuk megtudni, mi lett volna a világgal, ha annak idején a szovjet pártvezetők nemcsak elolvassák, hanem értelmezik is a Sztalkert. De nagyhatalmi gőgjükben meg a nyugat által rájuk kényszerített önmegsemmisítő versenyben kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy holmiféle írók, agyrémeivel foglalkozzanak. Részben ennek lett a következménye az, hogy Ukrajnában ma egy negyed magyarországnyi tiltott zóna terpeszkedik, és hogy Szibéria gyakorlatilag szeméttelep. Ez az, amit biztosan tudunk, a több ugyanúgy láthatatlan, mint a katasztrófa után ki tudja, hol és miben megfészkelt radioaktív hulladék.
Nemrég felröppent a hír, hogy a franciák megnyertek egy pályázatot, amelynek célja, a csernobili atomszarkofág biztonságosabbá tétele. Azt mondják, olyan technológiát fognak alkalmazni, amellyel legalább száz évig nem lesz gond az erőművel. Ennyi idő valószínűleg elég is lesz: ha a jelenlegi tempóval fűtjük a légkört, száz év múlva a négyes reaktor már csak egy közepesre állított hűtőszekrénynek fog látszani.
Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu
