Regénytár kicsiben

"Aki koszovói polgárként szeretne élni, dúskálhatna a kiváltságok között..."
 
Politikusaink hosszú távon is kiválóan működő nyugdíjrendszer kidolgozásán fáradoznak. A javaslat egy helyütt azt mondja: „az idősek nem kapnának életjáradékot, 85 éves koráig mindenkinek saját magának kellene gondoskodnia a nyugdíjáról banki járadék formájában, és csak utána fizetne az állam életjáradékot.”

Ha valakinek ezek után még kétségei támadnak afelől, hogy maradni vagy menekülni kell ebből az országból, vessen magára, ha itthon marad és megöregszik. A józan ész azt mondja: muszáj elhúzni innét, mert itthon dühöngő őrülteknek álcázott vérfarkasok kormányoznak. Csakhogy a környéken mindenki utál bennünket, távolabb meg azt sem tudják, hogy létezünk. Egyetlen megoldás van erre a helyzetre, ha fogjuk magunkat és koszovói állampolgárságért folyamodunk.

Mint minden frissen létrejött államalakulatnak, Koszovónak is elemi érdeke, hogy a lehető legjobb színben tüntesse föl önmagát. Logikus hát, hogy aki a világ színe előtt kijelentené: koszovói polgárként szeretne élni, kedvére válogathatna a kiváltságok között. A legenyhébb az, hogy dúskálhatna az adókedvezményekben, de egy kis szerencsével fölbirtokot is kaphatna valamelyik tarvágással megtisztított hegyoldalon.

Annak, aki nem kifejezetten vonzódik a földművesmunkához, Pristina legelegánsabb részében utalnának ki szolgálati lakást, és válogathatna a képesítésnek megfelelő állások között. Nem tartom kizártnak azt sem, hogy egy ilyen kívülről jött embert médiaszereplések garmadájával halmoznának el. Beülhetne például az ottani Heti Hetesbe, és jó pénzért oszthatná az észt, vagy ha ez derogálna neki, alapíthatna egy pártot, mondjuk, a Demokratikus Jövevények Koszovói Tömörületét. Ezzel már a nemzetközi közvélemény figyelmét is magára irányítaná, és megmutatná az EU-nak, hová és miként érdemes befektetnie ezen a szép vidéken.

Mivel ez a párt majd szétpukkadna az EU-s pénzektől, nem lenne kétséges, hogy megnyerné a soron következő parlamenti választásokat, és hozzákezdhetne egy átfogó nyugdíjreform kidolgozásához. Tudomásom szerint Koszovó az egyetlen vidék Európában, ahol pozitív számot ad ki a népességnövekedési ráta, a nyugdíjak forszírozását tehát senki sem venné véresen komolyan. Már csak a hecc kedvéért is meg lehetne próbálni, miként reagálnának az albánok, mondjuk, egy olyan javaslatra, hogy 85 éves koráig mindenkinek saját magának kellene gondoskodnia a nyugdíjáról, csak utána fizetne az állam életjáradékot.

Tisztán kalandvágyból is megérné próbát tenni, ha meg az ügy befuccsolna, és menekülni kéne az albánok mordályai elől, valamelyik Koszovóval nem szimpatizáló országban újra lehetne kezdeni az egészet. Az a fontos, hogy valaki nekiinduljon végre a világnak, és elvigye tőlünk ezt a lassan, de kíméletlenül formálódó nyugdíjcsomagot.

Több ilyen: http://www.regenytar.hu

"...a földet nem mentheti meg más, csak a regresszió. (...) Evvel a logikával a Gyurcsány-kormány a legprogresszívebb, leghaladóbb, leginkább korát megelőző képződmény."

Olvasom, hogy szép országunk fontolgatja szén-dioxid kibocsátás kvótájának eladását. A spanyolok állítólag már jelentkeztek is, hogy megvennék, kb. két és fél milliárd forintnak megfelelő euróösszegért. A dolog logikája az, hogy mi magyarok, termelésileg úgysem tudnák a ránk eső kvóta szerint szén-dioxidot kibocsátani, a spanyolok viszont abroncsok közé szorítva érzik magukat. Miért ne kaszálnánk valamit ebből az ölünkbe pottyanó lehetőségből? Mi nem lennénk megrövidítve, a spanyolok viszont pöfékelhetnének a jelenlegi szintjükön, mindezt hozzávetőlegesen egymillió euróért, ami relatíve sok, relatíve pedig kevés.

Túlnan azon, hogy ez a lóvé egy alig látható lyukat foltozna csak be költségvetésünk agyonrongyolódott fenekén, óhatatlanul is fölvetődik a kérdés: ha a szén-dioxid kvótát így adni-venni lehet, akkor mi a fenét ér az egész? Azok az országok, amelyek amúgy sem jeleskedtek a termelésnövekedésben, azonnal le fogják passzolni a sajátjuk egy jelentős részét a fejletteknek. A szén-dioxid ennek következtében változatlan hevességgel fog ömleni a légkörbe, sőt, abból a pénzből, amit a kvótájukért kapnak, a kis országok is produkálnak majd néhány beruházást, a káros gázok kibocsátása tehát növekedni fog. Mindazonáltal nem lehet más megoldást szorgalmazni, mint ezt a kvótásat, mert az élet egyéb területein, pl. a tejtermelésben remekül működik. A kvóták szétporciózásával nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy tejben-vajban fogunk fürödni, de még ha így lenne, a tej akkor se okozna globális világkatasztrófát. Úgy tűnik, a szén-dioxid kibocsátás csökkentésével megbízott szakemberek nem voltak képesek elvonatkoztatni ettől a tapasztalati ténytől, pedig itt heveny mérgezésről van szó, amit nem porciózni kéne, hanem orvosolni.

De ha már így vagyunk, és a közgazdaságtan jelenlegi fejlettségi szintjén erre a dologra nincs más alternatíva, érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a szén-dioxid kvóta vajon mennyire része a nemzeti összvagyonnak? Mert ha annak tartozékaként kezeljük - csakúgy, mint a rádiófrekvenciákat –, az eladásuk egész sereg jogi, etikai, sőt, alkotmányossági kételyt támaszt.

Célszerű lenne például a kvótát lakossági szinten szétosztani, vagyis mindenki kapna egy adott mennyiséget, amibe a közönséges szuszogástól a gépkocsihasználaton keresztül mindenfajta szén-dioxidos tevékenység beletartozna. Ezt aztán – de csak szigorúan házon, azaz országon belül – már szabadon lehetne csereberélni. A szuszogásról ugyan messzire ható következmények nélkül nem lehetne lemondani, de akinek nincs autója a gépkocsihasználattal járó szén-dioxid kibocsátási kvótáját vígan eladhatná annak, akinek van. Az autósok így többletkiadásra lennének kárhoztatva, tehát kétszer is meggondolnának minden egyes furikázást.

Egyébként pedig minden globális bajunk abból ered, hogy csak a termelés fokozásában vagyunk képesek gondolkodni. Pedig a földet nem mentheti meg más, csak a regresszió. A nulla, vagy a mínuszos növekedés lenne a legideálisabb, mert ez magától érthetődővé tenné a csökkentett szén-dioxid kibocsátást. Evvel a logikával a Gyurcsány-kormány a legprogresszívebb, leghaladóbb, leginkább korát megelőző képződmény, és azzal, hogy a régióban - Európában? a világon? - a sereghajtók közé hozta fel Magyarországot, követendő példát statuált a kiotói egyezménnyel tehetetlenkedők és álszenteskedő környezetvédők seregletének. Ha szívünkön viseljük a föld sorsát, akkor szurkoljunk neki.

Még több ilyen, sőt jobb: ( www.regenytar.hu )

Azzal tángált meg az élet, hogy árajánlatot kellett kérnem egy ügyben. Nem tudom, a világ más tájain ez mekkora igénybevételt jelent, itt, Magyarföldön elég embereset. Még akkor is, ha a modern kor áldását, az internetet használjuk erre a közmorál és közhiedelem szerint is alantas tevékenységre.

Sokéves tapasztalataim azt mondatják velem: Magyarországon ne fogjon senki a húrok ilyetén történő pengetésihez. Legfeljebb akkor, ha nyomós oka van rá, például, ha valamilyen közösséget képvisel, akik azt várják tőle, hogy két-három oldalról közelítsen meg egy küszöbön álló beruházást.

Árajánlat ügyben a legenyhébb az, ha enyhe tavaszi szellőnek nézik az embert. Erre ugyebár azt szokás mondani: hadd fújjon, mi a fű zöldjével meg a rét tarkaságával vagyunk elfogadva. Cseppet sem jobb a helyzet, amikor a kiszemelt cég félautomata on-line árajánlatkérő szolgáltatását vesszük igénybe, mert ha teszem azt, egy ablakot szeretnénk rendelni, a formanyomtatvány tuti hogy csak négyszögletes kivitelről szó, holott az ilyesmiben létezik ovális meg kerek is. Aki kerek ablakot szeretne, levelezni kénytelen, ami a legbiztosabb módszer a totális kudarcra: az ilyen leveleket még a Holdról is spamnek fogják nézni, ha pedig nem, kézen közön elenyészik.

Az is sokat nyomhat a latban, hogy szép hazánkban igen primitív szinten áll az úgynevezett árajánlatkérés kultúra. Szemben a piacgazdaságon edződött nyugattal, nálunk még mindig él a szocializmus öröksége, ahol az árajánlat ritkább volt, mint Indiában a köztemető. Fusiban, maszekban, móvában és kalákában mindent el lehetett végezni, árajánlat nélkül.

Most ennek a nagy jóságnak látjuk a kárát, a helyzet ugyanis az, hogy ma már nálunk is a versenyeztetésről szól az élet, ami szervesen keveredik a másik megmaradt szocialista hagyománnyal, a minél jobban megvágni mindenkit elvével.

De ennek az egésznek van egy pszichológiai vonatkozása is: azzal, hogy árajánlatot kérünk, a megszólított cégek ügyféladatbázisát gyarapítjuk. Ez még nem lenne baj, de ha a valamilyen csoda folytán mégis megkapott árajánlatra azt mondjuk: kösz, nem kérjük, az illető cégnél áttesznek bennünket a feketeseggűek dossziéjába, és attól fogva próbálkozhatunk, ahogy és amikor csak akarunk, a könnyű tavaszi szellőnél is hígabb állagúnak fognak vélni bennünket. Mi pedig, akik lassanként kifogyunk a számításba jöhető cégekből, idővel óhatatlanul is vissza fogunk térni ezekhez a kézlegyintéssel elintézettekhez. A kör tehát bezárul.

Az árajánlatkérés reménytelensége ezen a tisztán kivehető spirálvonalon kanyarog bele a semmibe, vagyis híven tükrözi az ország jelenlegi, gazdasági, mentális és spirituális állapotát. Egyvalamiben lehet csak reménykedni: talán még mindig többen vannak azok, akik árajánlatot eddig legfeljebb kitömve, vagy állatkertben láttak. Ők jót röhöghetnek ezen az egészen.

(http://www.regenytar.hu)

Tegnap rábukkantam egy tévéműsorra, amivel ugyanúgy jártam, mint a takarítás közben véletlenül előkerülő könyvvel. A helyzet ugye ismerős: az ember rutinból belepillant ebbe a leletbe, és azon kapja magát, hogy nem tudja letenni.

Ebben a műsorban a föld jövőjéről volt szó, ami még nem elég jóformán semmire - mostanában se szeri se száma az idegborzoló dokumentumfilmeknek -, ám ez némiképp rendhagyó módon arról informált, mi történik a földdel, ha nemcsak egy, hanem kettő, három, négy, öt és végül hat fokot emelkedik a globális hőmérséklet. A film készítői érzékletes animációkkal fokozták a hatást, aminek következtében a szemem előtt fonnyadt el az egész amazóniai őserdő és olvadt le az utolsó hógombóc is a Himalájáról. A film végkövetkeztetésként ugyanarra a megállapításra jutott, amelyre az elődei: ez a katymaz, amibe kerültünk, a pocsékoló energiafogyasztásunk egyeneságú következménye. Ennek egy apró, de korántsem elhanyagolható tényezője pedig az úgynevezett vámpírfogyasztás.

Vámpír módon fogyasztani annyit tesz, mint készenléti állapotban hagyni azon háztartási készülékeinket, amelyeken egy piros fénnyel világító LED dióda utal erre az állapotra. A kimutatások szerint ezek a készenlétjelző LED-ek csak az USA-ban 3-4 széntüzelésű erőmű energiatermését emésztik el! Az elnevezés tehát telitalálat. Azt sugallja, miniatűr fantomok lapulnak körülöttünk, és szívják az energiánkat, ahol érik. A film készítői arra a bölcs megállapításra jutottak, hogy az embereket csak a pénztárcájukon keresztül lehet rákényszeríteni az energiaspórolásra, de talán ez a pszichológiai hadviselés is hozhat némi eredményt. A vámpírfogyasztás mintájára el lehetne például nevezni mindegyik pazarlási módot, mégpedig a lelkiismeretre apelláló fantázianevekkel, amelyek puszta emlegetése is olyan hatást keltene, mint egy-egy sokkoló gyerekkori ijesztgetés.

Ha reggel csobogó melegvízben mosunk fogat, szembesülhetnénk a ténnyel, hogy farkasember módjára fogyasztunk, amikor meg olyan szobában égetjük a villanyt, ahol nem tartózkodunk, gonosz boszorka szerint fecsérelnénk az energiát. Gyakori jelenség az is, hogy egy helyiségben több izzót is működtetünk, nos a nem sok jóvel kecsegtető jövőben ez lenne a hétfejű sárkány fogyasztás tipikus példája. A dolgot cizellálni is lehet, ha például régi típusú volfrámszálas izzókat használunk korszerű energiatakarékos helyett a múmia bosszúja fogyasztástípus mezejére lépünk. Ezzel a logikával élve a rosszul szigetelő ajtók és ablakok a havasi ember fogyasztás, a túlzott gépkocsi használat a nyolcadik utas a halál fogyasztás, a légkondi húsz fokra állítása pedig a rézfaszú bagoly fogyasztás volna.

Mindennek igazából csak akkor adódna értelme, ha egy miniatűr rádióadó folyton folyvást emlékeztetné az embert arra, hogy per pillanat miféle szörnyeteg kedve szerint pazarolja az energiát. Való igaz, hogy ezek a chipek is vámpíráramot zabálnának, de hát valamit valamiért. Arra kéne csak vigyázni, hogy kevesebb menjen el a réven, mint amennyi bejön a vámon, de ha ez mégsem valósulna meg, még mindig lenne egy utolsó adu ász: az áremelés.

Gyanítom, hogy ez lesz az első bevetésre kerülő fegyver a pszichológiai hadviselés frontján. Akár hiszünk a vámpírokban, akár nem.

Megint találtam egy hírt, ami nem hagy nyugodni. Arról szól, hogy Budapest eladta, az állam meg négy év múlva tripla áron visszavette a Gresham-palotával szomszédos irodaházat. Egy izraeli üzletember kétmilliárd forintot keresett ezen a bizniszen, a magyar állam meg ugyanannyit vesztett.

Érdekes módon, ez a hír nem került be a legolvasottabbak közé az egyébként kiemelkedően nagy forgalmú hírportálon, és nem is tört ki miatta forradalom. Nekem is csak rutinból pattant ki tőle a zsebemben a bicska, mert nem az bánt, hogy ilyen tranzakciók garmadával jönnek létre, hanem hogy én mindig kimaradok belőlük. Fogalmam sincs, milyen földöntúli képességek kellenek ahhoz, hogy az embert fölhívja egy politikus és azt mondja neki: van itt a Gresham-palota mögött egy eladó ingatlan, nem is kerül sokba, már a bontott tégla is visszahozná az árát, de ami a lényeg, pár év múlva az állam bácsi vissza fogja vásárolna az egészet, házszámostól, közös költségestől, éspedig olyan áron, amit, ha lenne erkölcsi érzéke, az Isten is megsokallna.

Mondom: fogalmam sincs, miféle bratyizás szükséges az ilyesmihez. Lehet, hogy inni kell egymás véréből, vagy még ennél is bizarrabb dolgot muszáj cselekedni, de nincs az a kínos, szégyellnivaló ügylet, amit kétmilliárdért ne lenne érdemes megkockáztatni. Biztos, hogy túl sok romantikus regényt olvastam, ha ilyesmik jutnak az eszembe és nem az üzleti élet bonyolult hierarchiája, ami valójában az egymásra utaltság és az egymásra épültség legó kockáiból tevődik össze. Igen, ez lehet a titok nyitja: tudni kell, mivel érdemes foglalkozni és mivel nem.

Nem sok szakmát próbáltam végig életemben, de voltam már villanyszerelő, váltásvezető a dehidrátorban, redaktor különféle lapoknál, ám ezek egyike sem érte el a tartósan jól jövedelmező állások színvonalát. A politikai kapcsolatamiról ne is beszéljek: nekem csupa olyan tevékenység jutott, ami az ilyesminek nemhogy a közelébe, de a látótávolságába sem vitt, soha. Fantáziám sincs arról, miként lesz egy csillogó tekintetű ifjú emberből savat köpködő politikus, aki úgy rejti el magának az állami vagyont, ahogy kotlóstyúk a kiscsibéket, ha fölébe repül a kánya.

Ez a tudatlanság a magyarázata annak, hogy a szóban forgó ingatlanbiznisz nélkülem ment végbe, és hogy a Regénytár továbbra is ebben a kissé kopottas, csukaszürke ruhájában mutatkozik. Csak remélni tudom, hogy a mindenre árgus szemekkel figyelő politika megtalálja majd ezt a savanykás ízű bejegyzést, és elrestelli magát. Innentől pedig már kikövetkeztethető és logikus az, hogy ha a magyar csúcsvezetés legközelebb ilyen ingatlanos hoci-neszébe kezd, nem a külföldi haverokat csörgeti fel, hanem engemet és a Regénytárat. Erre mondanák Ómoravicán azt, hogy csak addig ne vegyek levegőt.