Azzal tángált meg az élet, hogy árajánlatot kellett kérnem egy ügyben. Nem tudom, a világ más tájain ez mekkora igénybevételt jelent, itt, Magyarföldön elég embereset. Még akkor is, ha a modern kor áldását, az internetet használjuk erre a közmorál és közhiedelem szerint is alantas tevékenységre.
Sokéves tapasztalataim azt mondatják velem: Magyarországon ne fogjon senki a húrok ilyetén történő pengetésihez. Legfeljebb akkor, ha nyomós oka van rá, például, ha valamilyen közösséget képvisel, akik azt várják tőle, hogy két-három oldalról közelítsen meg egy küszöbön álló beruházást.
Árajánlat ügyben a legenyhébb az, ha enyhe tavaszi szellőnek nézik az embert. Erre ugyebár azt szokás mondani: hadd fújjon, mi a fű zöldjével meg a rét tarkaságával vagyunk elfogadva. Cseppet sem jobb a helyzet, amikor a kiszemelt cég félautomata on-line árajánlatkérő szolgáltatását vesszük igénybe, mert ha teszem azt, egy ablakot szeretnénk rendelni, a formanyomtatvány tuti hogy csak négyszögletes kivitelről szó, holott az ilyesmiben létezik ovális meg kerek is. Aki kerek ablakot szeretne, levelezni kénytelen, ami a legbiztosabb módszer a totális kudarcra: az ilyen leveleket még a Holdról is spamnek fogják nézni, ha pedig nem, kézen közön elenyészik.
Az is sokat nyomhat a latban, hogy szép hazánkban igen primitív szinten áll az úgynevezett árajánlatkérés kultúra. Szemben a piacgazdaságon edződött nyugattal, nálunk még mindig él a szocializmus öröksége, ahol az árajánlat ritkább volt, mint Indiában a köztemető. Fusiban, maszekban, móvában és kalákában mindent el lehetett végezni, árajánlat nélkül.
Most ennek a nagy jóságnak látjuk a kárát, a helyzet ugyanis az, hogy ma már nálunk is a versenyeztetésről szól az élet, ami szervesen keveredik a másik megmaradt szocialista hagyománnyal, a minél jobban megvágni mindenkit elvével.
De ennek az egésznek van egy pszichológiai vonatkozása is: azzal, hogy árajánlatot kérünk, a megszólított cégek ügyféladatbázisát gyarapítjuk. Ez még nem lenne baj, de ha a valamilyen csoda folytán mégis megkapott árajánlatra azt mondjuk: kösz, nem kérjük, az illető cégnél áttesznek bennünket a feketeseggűek dossziéjába, és attól fogva próbálkozhatunk, ahogy és amikor csak akarunk, a könnyű tavaszi szellőnél is hígabb állagúnak fognak vélni bennünket. Mi pedig, akik lassanként kifogyunk a számításba jöhető cégekből, idővel óhatatlanul is vissza fogunk térni ezekhez a kézlegyintéssel elintézettekhez. A kör tehát bezárul.
Az árajánlatkérés reménytelensége ezen a tisztán kivehető spirálvonalon kanyarog bele a semmibe, vagyis híven tükrözi az ország jelenlegi, gazdasági, mentális és spirituális állapotát. Egyvalamiben lehet csak reménykedni: talán még mindig többen vannak azok, akik árajánlatot eddig legfeljebb kitömve, vagy állatkertben láttak. Ők jót röhöghetnek ezen az egészen.
