"tény, hogy egyedül vagyunk a kozmoszban"
Megint találtam egy elszomorító hírt: a legújabb valószínűség-számítások szerint erősen megkérdőjelezhető a Földön kívüli intelligens élet lehetősége. A modellezést egy bizonyos Andrew Watson, a brit Kelet-Anglia Egyetem professzora végezte el, és arra jutott, hogy minden bizonnyal egyedül vagyunk a világegyetemben. Mivel e végkövetkeztetés mögött precíz levezetések állnak, beléjük kötni teljesen értelmetlen és legalább annyira fölösleges.
A professzor kimutatta, hogy mi, földlakók elképesztően alacsony esélyeken emelkedtünk fölül, hiszen az élet kialakulására a bolygónkon is kevesebb, mint 0,01 százalékos volt az esély. Ehhez jön még az intelligencia kifejlődésének iszonytatóan csekély lehetősége, ami még a föld-típusú bolygók feltételezett számával beszorozva is szerény eredményt mutat.
Az a tény, hogy egyedül vagyunk a kozmoszban, innentől nem is lehet kérdéses, viszont bebizonyosodott, hogy e mögött a hihetetlen burjánzás mögött, ami a Földet jellemzi, nem egy természeti alaptörvény húzódik, hanem az a teremtő hatalom, akit széles körökben úgy hívunk: Isten.
Nem tudom, önök, hogy vannak vele, nekem összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy ebben a hihetetlen méretű anyag- és fénykonglomerátumban, ami körülvesz bennünket csak a Föld az, ahol lakni lehet. Máris sokkal sérülékenyebbnek érzem ezt a semmi kis burkot, ami a se vége sem hossza tértől és időtől bennünket elhatárol, és szinte elviselhetetlennek a nyomást, ami felülről ránk nehezedik.
Tetézi a bajt, hogy Watson professzor szerint ez a különleges sziget is menthetetlenül pusztulásra van ítélve. Nem annyira a globális fölmelegedés meg az esztelen környezetszennyezés miatt, hanem mert egymilliárd év múlva a Nap annyira megnő, hogy elpárologtatja a Földet. Egymilliárd év pedig semmi. Arra legalábbis, hogy fölkerekedjünk, és valahová máshová tegyük tát a székhelyünket. Ha meg is találnánk az ehhez szükséges technológiát, a dolog akkor sem sikerülne. Felerészt azért, mert nincs másik Föld a világmindenségben, felerészt pedig mert az űrben képtelenek lennénk megmaradni. Kivéve, ha valahogy szervetleníteni tudnánk az életet. Ha az emberi lélek át tudna települni valamilyen önmagát reprodukálni képes, szocializálódott gépezetbe, többé már nem számítana, hol lakik. Egyaránt létezhetne a maihoz hasonló, oxigéndús levegőben vagy a jéghideg Plútón.
Apropó Plútó: Zsoldos Péternek van egy remek sci-fi regénye, arról szól, hogy a Plútón lakó intelligens, személyiségjegyekkel bíró gépek lassanként elindulnak a belső bolygók felé, úgymond kikutatni a világot. De amikor elérnek a Földre, kiderül, hogy valamikor régen az ember telepítette ki őket oda, ahonnét indultak. Az időközben primitív szintre visszasüllyed emberiség nem tudja, kik ezek az égből jött, csillogó vendégek, akikben ekkor már beindul a rejtett program, és közönséges automatákká silányulva várják a létrehozójuktól érkező parancsokat. Nehogy mi is így járjunk, cirka egymilliárd év múlva.
Több ilyesmi: http://www.regenytar.hu
